Századok – 1995

Közlemények - Erős Vilmos: Historia Regnum – Historia Populum. A Szekfű–Mályusz vita kialakulása III/573

584 ERŐS VILMOS ban felbukkan, hogy azután a húszas évek társadalomtörténeti tanulmányain és recenzióin keresztül (példaként a Fraknói Vilmos: „Martinovics életrajzá"-ról vagy Szabó Ervin: „Társadalmi és pártharcok a 48-49-es forradalomban" című művéről írt recenziókat, illetve „A helytörténeti kutatás feladatai" (1927) és a „Kossuth működésének társadalmi háttere" (1928) című munkákat, illetve a „Sándor Lipót főherceg iratai"-hoz írt bevezető tanulmányt említhetjük meg) — egészen a harmincas-negyvenes évek nagy társadalomtörténeti tablóiig, kitüntetetten „A Rákóczi-kor társadalma" (1935) vagy „A magyar társadalom a Hunyadiak korában" (1940) című tanulmányokig egy összefüggő, a köznemesség kialakulásáról, társadalmi szerepéről való átgondolt és koherens gondolatrendszert alkosson.27 Mályusznak a köznemességről, illetve a rendiségről való felfogását az különbözteti meg Szekíu interpretációjától, hogy ő ennek szerepét a magyar történelemben pozitívan értékeli. Ezt az értékelést jól tükrözik a húszas évek már említett tanulmányai és recenziói is, pl. a „Geschichte des Bürgertums in Ungarn" című munkája, mely a Below-féle „Vierteljahrschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte" 1927-es évfolyamában jelent meg.28

E tanulmány szerint — s ez már a Szabó Ervin könyvéről készült recenzióban is megjelenik — a magyar városi fejlődés fő jellemzője, hogy a városok többnyire arisztokratikus berendezkedésűek (amit főként az bizonyít, hogy a tulajdonképpen önkormányzatot végző belső tanácsot választó külső tanács nem demokratikus alapokon működik, mert tagjait s^ját maga egészíti ki), s szűk látókörű, egoista politikát folytatnak. Ebből következően a városi polgárság reakciós szerepet tölt be, s a városok csak a beköltöző — persze magyar származású — nemesség útján kapcsolódnak be a 19. század folyamán a nemzeti demokratikus fejlődésbe. Tárgyunk szempontjából azonban még ennél is lényegesebb az akkor még fiatal historikusnak a Klebelsberg-féle Fontes-sorozatban 1926-ban megjelent „Sándor Lipót főherceg iratai" című iratgyűjteményhez írott bevezetése. Ebben Mályusz „A reformkor nemzedéké"-nek gondolatmenetéhez szorosan kapcsolódva kifejti, hogy az 1792-93-as regnicolaris bizottságok munkálatai egy a konzervatív, azaz a meglévő viszonyokat tekintetbe vevő reform útján megvalósuló polgári átalakulás programját jelenthették volna. Különösen szerencsés körülménynek számított, hogy a munkálatok élén a Habsburg főherceg, Sándor Lipót állt, aki személyével a kormányzat, az állami hatalom részéről is segítette a társadalomból megindult reformmozgalmat. Erről a konzervatív reformról úja Mályusz: „Úgy látjuk, hogy a felvilágosodást plántálta volna be a magyar talajba. A jótékony, lassú haladást indítja meg a felvilágosodás, ha a reformjavaslatok és nem mint később, a radikális doktrinér tanok kezdik átalakítani a magyar társadalmat. Mert a javaslatok bölcs konzervativizmusa az aufklárizmus két párhuzamos, egymás mellett futó irányából nem a racionalizmust, hanem a múltat tisztelő, a fejlődés már elért eredményein tovább építő historizmust tette volna uralkodóvá."2

9 Mályusz szerint ezt a békés polgári átalakulást a romlottlelkű, kísérteties, fekete kámzsás Matinovics vezette összeesküvés hiúsította meg, aki saját személyes kudarcai megbosszulására az 1793-as jakobinus alkotmányon is túltevő ra-