Századok – 1995
Közlemények - Erős Vilmos: Historia Regnum – Historia Populum. A Szekfű–Mályusz vita kialakulása III/573
A SZEKFŰ-MÁLYUSZ VITA KIALAKULÁSA 583 kusunk egyre inkább elmélyítette a kismagyar (vagy keleti, tiszai magyar) és nagymagyar (vagy nyugati, dunántúli magyar) „lelki alkat" ellentétéről való felfogását. Ebben a kismagyar vagy tiszai magyar a lázongó, törökös, protestáns, racionalista, a kuruc (ideáltípusa feltehetően Kossuth) — míg a nagymagyar a dunántúli, a katolikus, a rendpárti, a Habsburg-hű (ideáltípusa Széchenyi) s Szekfű már a „Három nemzedék"-ben is ezt a kismagyar lelki alkatot teszi felelőssé a liberalizmusnak a radikális irányba való továbbfejlesztéséért s ezzel a forradalom kisiklatásáért. A „Három nemzedék" egyik lábjegyzetében üja Szekfű: „Politikai történetünknek külön tanulmányt igénylő problémája, mennyiben érvényesült történetünkben az egymástól lényegesen különböző két temperamentum, a dunántúli és a tiszai, melyek századok vérkeveredése folytán (ott német és szláv, itt korábban sok török: kun, besenyő, hódoltsági török, vlach és szerb) két különböző fajiságnak is tarthatók, a liberalizmus radikális irányában kétségtelen a tiszai vezetők és tömegek túlsúlya."2 6 Szekfű e szellemtörténészi „kiazmus"-t a „Magyar Történet"-ben a magyar történelem egész általa megírt, tehát Mátyástól kezdődő korszakára kiterjeszti, amelyben Szapolyai, Bocskai, Thököly, Martinovics, a liberálisok a kismagyarok, míg velük szemben áll az inkább kiegyező s a békés építőmunkára összpontosító Nádasdy, Illésházy, Károlyi, Széchenyi stb. Ebben az interpretációban kap szerepet azután a rendiség is. A magyar rendek ugyanis itt ennek a keleties, lázongó tiszai magyar lelki-alkatnak a megtestesítői, akiknek rendi-függetlenségi törekvéseit nem reális társadalmi igények, hanem önzés és pártoskodás, felforgató szenvedély vezetik. Ennek megfelelően a rendi-függetlenségi mozgalmak a társadalmi fejlődésnek csupán az akadályai, amit Szekfű szerint az bizonyít, hogy a nemesség a rendi-függetlenségi harcok sikereit, miként 1608-ban is, pusztán saját privilégiumainak megerősítésére, a jobbágyok további röghözkötésére, a városi polgárság visszaszorítására használta fel. > (Mint arra bírálói rámutattak Szekfű e nézeteinek hátterében az húzódott meg, hogy a rendeket elsősorban, mint politikai képződményt, azaz a Habsburg birodalom ellenfeleit tekintette. S miután a rankei „Primat der Außenpolitik"-tol erősen befolyásolt nézetei szerint a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartásához nélkülözhetetlen egy külső nagyhatalom, jelesül a Habsburg birodalom támogatása, szükségképpen negatívan ítélte meg a rendek ellenük folytatott küzdelmeit. Másrészt, miközben Szekfű éles szavakkal bírálja a köznemesség lázongó és felforgató magatartását, lehetetlen fel nem ismerni, hogy az általa ideálisnak tartott nagymagyar vagy dunántúli magyar lelki alkat képviselői túlnyomóan főnemesek, arisztokraták. S ezzel szoros kapcsolatban van, hogy historikusunk kissé idealizálja a „nagybirtok történeti szerepét" s a reformkori, lényegében arisztokratákból álló Konzervatív Párt „fontolva haladó" programját csak a taktika, a Habsburgokhoz való viszony kérdésében látja a liberális programtól különbözőnek.) é. Gyökeresen eltér Szekfű felfogásától Mályusznak a köznemesség, illetve a rendiség szerepéről kialakított koncepciója. Mint ismeretes, Mályusz ezzel kapcsolatos állásfoglalása már doktori értekezésében, a „Turóc megye kialakulásá"-
