Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 47 keleti és nyugati türkök között".20 0 A szétszórtan kifejezés, amely Ibn Hajjánnál, valamint (nemzetségek és törzsek szerint) szétszéledve (diesparmenoi) alakban Bölcs Leónál is előfordul, a legeltető-vándorló életmódra és a szállás nem állandó voltára utalhat. Ibn Hajján után újabb fél évszázadot kell várni arra, hogy a magyarok lakóhelyeiről értesüljünk. A bizonytalan keltezésű veszprémvölgyi oklevél görög szövegében (khória) éppen úgy, mint pl. a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevél latin szövegében (vilié) falvak fordulnak elő.20 1 Ezek a falvak nem feltétlenül azonosak a bennük uralkodó viszonyok tekintetében akár a száz vagy még inkább a 200 évvel későbbi magyarországi falvakkal. Ezt I. István király 1001 táján készült egyik törvénycikke sejteti. Eszerint ,,a papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes villicusnak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik".20 2 Ez még aligha a későbbi idők individuális faluja, hanem olyan közösség lakhelye, ahol annak tagjai együttesen, közösen táplálják és őrzik a lángot. Mindamellett semmi kétségünk nem lehet a tekintetben, hogy e falvak már állandó települések, nevüket legtöbbször a mai napig őrzik. S amilyen mértékben sikerült a többnyire egyházi — vagy világi magán birtokosnak érvényesítenie a maga akaratát a szolgálatára rendelt népek felett, oly mértékben vált lehetetlenné az innen történő elvándorlás (mert hiszen ehhez az egyházi vagy világi magánfóldesúrnak alávetett népesség számára sem a kellő szabadság, sem a vándorlásnak értelmet adó állatállomány nem volt már meg). Ennyiben tehát e népek számára megszűnt a téli és nyári szállás értelme (ha ezt megelőzően még volt is), hiszen ez a falu az egyetlen, a kizárólagos, az állandó, mi több: az el nem hagyható lakhely lett számukra. Az egyház számos oklevélben kinyilatkoztatta azt, amit már a talán 10. század végi veszprémvölgyi oklevél megfogalmaz az adományt tevő Stephanos kralés (István király) nevében: „De szabad rendelkezési joggal is felruházom ezt a monostort avégből, hogy azokat, akik nem akarnak a szent monostor fönnhatósága alatt lakni, a fejedelemasszony és a nővérek rendelete nélkül űzzék ki arról a helyről kedvük és akaratuk ellenére".203 Más alkalommal, 1067 körül az egyházat alapító Péter comes előírta: a monostornak adományozott területről „e naptól távozzanak az egyházi famílián kívül mindazok, akik a szabadság nevére áhítoznak".204 A 11. század folyamán a szolgává vált elemek az egyházi (világi magán-) birtokokon éltek, ők már nem rendelkeztek lóval, nincs sátruk, nem nomadizáltak. Ali. századi oklevelek róluk szólnak, érthető hát, ha azokban nincs szó mindezekről. A szabadokat, akik továbbra is szabadok akartak lenni (és — egyelőre — szabadnak maradni képesek voltak), kiűzték az (egyházi) birtokokról; ők azok, akiknek lovuk (lovaik) vannak, ők rendelkeznek sátorral, ők azok, akik a 11. század végi, 12. század eleji törvényekben szerepelnek. A legelőváltó-vándorló életmód nyomait e forrástípusban kell keresnünk, azon szabadok körében, akik mozgékonyságuknak már azzal is tanúbizonyságát adták, hogy elhagyták az egyházivá vált birtokokat, hogy beálltak a még nem feudalizált területek felé áramlók csoportjaiba, illetve akiket még nem ért el a feudalizáció. A következőkben róluk és vándorló életmódjukról essék szó!
