Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
46 KRISTÓ GYULA vélhetnénk a magyarokat".19 6 Azok a fentebb idézett „érvek" azonban, amelyeket Szabó a forrás másként való értelmezésére előhozott, nem bizonyulnak valóságos érveknek. Azzal a megállapítással, hogy a téli szállásokon élők is legeltették állataikat, nem lehet cáfolni Bölcs Leót, hiszen a császár nem ennek az ellenkezőjét, hanem éppen ezt mondta, azt ugyanis, hogy a magyarok „folyvást, télennyáron" legeltetik lovaikat, méghozzá törzsek és nemzetségek szerint szétszéledve (a szónak a következők során lesz némi jelentősége). Még „rosszabb" Szabó azon „érve", amely a 10-11. századi, régészek által feltárt településekre és temetőkre utal, amelyek szerint a magyarok téli szállásai nemzetségi-nagycsaládi csoportok szerint tagolódtak. Az igazi probléma itt a visszakövetkeztetés jogosulatlanságával van, hiszen ha a 12. századból következtetünk vissza az etelközi állapotokra, már nem is állandó téli szállásokat, hanem szilárd határú, házakkal ellátott falvakat vetítünk vissza a 9. századba. El kell fogadnunk a tényt ténynek: Bölcs Leónak a magyarok legelőváltó életmódjáról leírt szavai nem adnak jogosultságot állandó téli szállás feltételezésére. Úgy tűnik tehát: az egymástól független két kútfő, a 880 körüli viszonyokat tükröző mohamedán alapforrás és a két évtizeddel későbbi (honfoglalás kori) állapotokat megörökítő Bölcs Leó egyike sem szól állandó, faluszerű téli szállásról, viszont mindkettő egyértelműen vall legelőváltó életmódról (amelyben természetesen van nyári szállás és téli szállás — ez utóbbi létét a Dzsajháni-hagyomány vitán felül állóan igazolja —). Ebből következően a 880-905 körüli idők magyarjai a nyarat a ki nem száradó legelőkön, a telet a folyók mellett töltötték, de nem állandóan ugyanazon folyó ugyanazon partszakaszán. Sajnos, nem tudjuk megmondani, hogy az állandóan változó nyári és a hasonlóan állandóan változó téli szállás mekkora távolságra esett egymástól, azaz mekkora volt az évente megtett út hossza. Erős kétségeink vannak a tekintetben, hogy a 13. századi mongol előkelők sétálóútjai analógiaként komolyan szóba jöhetnek-e az Etelközben élő magyarság esetében. A mongol vezérek téli és nyári szálláshelye között „többnyire nagy távolság van", és a kettőt összekötő út a mongol kori utazók leírása alapján egy-egy folyó (méghozzá általában észak-déli irányban haladó nagy folyó) egy-egy partján haladt.19 7 A Dzsajháni-hagyomány mindenesetre arról tájékoztat bennünket, hogy a magyarok szálláshelyei két nagy folyó (az Atil = Don és a Duna) között vannak, s a tél közeledtekor az éppen közelebbi folyóhoz húzódnak. Ez tehát éppen nem a nagy folyók menti észak-déli lineáris vándorlási típusra mutat, hanem — Róna-Tas tipológiája szerint — a ciklikus vagy a sugaras típusra.19 8 Bölcs Leó 905 táján kelt (de a honfoglalás körüli, tehát egy évtizeddel korábbi időre vonatkozó) híre után a következő értékelhető információt Ibn Hajjántól kapjuk a 11. század második feléből ugyan, de 942. évi eseményhez kapcsolódóan. Már idéztük azon közlését, hogy a magyaroknak — akiket nomádnak mond — „nincsenek városaik és házaik. Sátrakban élnek szétszórva".19 9 Ez a tudósítás arra mutat, hogy a 10. század közepén a magyarok nagyobb vagy éppen meghatározó része még olyan legelőváltó rendszerben élt, amelyben nem alakult ki az állandó téli szállás. Úgy véljük, több lehet puszta véletlennél, hogy egy 7. század eleji kínai feljegyzés egészen hasonlóan emlékezik meg a Kaukázus vidékén lakó töleszekről: „állandó lakhely nélkül nomád módra, szétszórtan vándorolnak a
