Századok – 1995
Történeti irodalom - Hajnal István: Technika; művelődés (Ism.: Radó Bálint) II/467
470 TÖRTÉNETI IRODALOM képzettsége hiányos e téren, mégis — miután a kérdést nem tekinti pusztán filozófiai jellegűnek — foglalkozni kíván a spiritualizmus és materializmus éppen nem filozófiai, hanem „életbeli" együttlátásának lehetőségével. Meggyőződése, hogy megszüntethető a szellem egyoldalú uralma az anyag fölött — ennek útja az „elgondolt érdek" vezetése alóli felszabadulás, a „természetanyag" önmagában való élménnyé tétele — s az is, hogy a fizikai és szellemi munka egy rangra hozható. A kötetben csak lábjegyzetben található, feltételezhetően a töredékhez tartozó befejezés szerint az anyag nélküli boldogítás ígérete „eszeveszett bódulatba kergeti az emberiséget", az ipari szabadság viszont az, mikor „lelkünket-testünket áthatja magas szellemiségünk tudata". „S végezetül, amikor mindkét fajta érzület túlcsigázza önmagát, mintha találkoznának valamiben." A kötet közli Haynal Istvánnak 1946-47-ben a rádióban elhangzott tizenöt perces előadásait „Az ember és a technika" címmel. Ezekben ismételten bírálja a minél nagyobb üzletre, a készárura való összpontosítást, tagadva, hogy ez a szemlélet a technika tökéletesedéséhez vezetne. Szembeállítja ebből a szempontból az ókort a középkorral. Meggyőződése szerint a legértékesebbet veszítjük, ha a munkás alkotó szerepét kizárjuk, s a tömegtermelést tartjuk szem előtt. Hitt a munkásság tudományos képezhetőségében — ezért is vállalkozott e rádióelőadásokra —, de emellett a mezőgazdasági és ipari munkások közvetlen munkatapasztalatai átadásának szükségességében is. A gép felatatát az emberi munka megkönnyítésében és nem helyettesítésében látta. A demokráciáról pedig úgy vélekedett, hogy annak „igazi mély alapja az emberi foglalatosságoknak valóban méltó emberi munkává való alakítása." Hajnal 1947-ben „Új történelemszemlélet" címmel a Kemény Gábor szerkesztésében megjelenő Továbbképzés és demokrácia című sorozatba tanulmányt írt. Szociológiai történetszemléletet fogalmaz itt meg, olyat, mellyel a marxizmus bizonyos tételeihez kapcsolódni lehet. Szerinte „a tömegek mindennapi aprómunkájában megy végbe a kultúrformák kiképződése", a történetírásról pedig úgy vall, hogy annak „legfőbb feladata, hogy átértse az embernek és a formának viszonyát". Ismét méltatja a középkor kultúrkezdetet teremtő alapvetését, azt, hogy a kor embere a földművelést nem cserélte fel „semmiféle nyereséges munkaspecialitással". A kötetben közzétett következő tanulmány „Az írás szociális szerepe és az egyetemi képzettség Franciaországtól Magyarországig a XII-XIII. században" címet viseli. Hajnal 1947-ben Budapesten francia nyelven sokszorosíttatott kutatási terve ez, magyar fogalmazásban. A történész, aki legnagyobb bánatára sosem jutott el Franciaországba, most visszatérve 1930 táján elhagyott kutatási területéhez, a paleográfiához, kutatási tervet készít az összehasonlító írástörténet művelésére. Célja az, hogy bizonyítsa, magyarországi klerikusok a 12-13. században francia iskolákban tanulták az oklevelezést. Kitér azokra az írásformabeli és külső kiállításban jelentkező azonosságokra, melyek ezt mondatják vele. Ervelése szerint a francia oklevelezés — melynek neveltjei nemcsak hazánkban, hanem szerte Közép-Európában megtalálhatók — alapjaiban eltér az itáliaitól és a spanyoltól. Utóbbiak egyetemeire a hallgatók jobbára felnőttként kerültek már, s nem magának az írásnak magasfokú elsajátítására, hanem gyakorlati céljuk elérésére figyelnek. A párizsi egyetem oklevelezése viszont egészen más talajból nőtt ki, s határozta meg régiónk és a német terület okleveles gyakorlatát. A skandinávoknál a francia hatás az angollal keveredett. „Kézművesség, írásbeliség és európai fejlődés" címmel Hajnal 1948 januárjában előadást tartott az Akadémián. Amikor a fizikai és szellemi munka kölcsönösségéről beszél, a középkort hozza fel példaként. Számára mind a kézművesség, mind az írás ugyanaz az alkotó tevékenység, melynek teljes kibontakozását a középkor — az antikvitással ellentétben — lehetővé teszi, sőt, a technikai haladást, finomodást elősegíti. A döntő elemet abban látja Hajnal, hogy egy-egy középkori kézműves közösség szakmai tudással, „tisztességgel, megbízhatósággal" rendelkezik, kölcsönösségben él, mely messze több a szerződéses szabályok adta védelemnél, biztonságérzetnél. Sem esetükben, sem pedig az előadás második felében részletesen megvizsgált írástudók esetében nem a „csupasz üzleti érdek" a meghatározó — íme újból a kapitalizmus éles kritikája. Csakhogy Hajnal ezzel a középkor alkotó-teremtő időszakát állította szembe, nem pedig az 1948-ban már elvárt szocializmus-képet. „Évforduló, 1948" címmel olvashatjuk Hajnal Istvánnak 1948. március 15-én a forradalom és szabadságharc centenáriumán a bölcsészkaron ebnondott ünnepi beszédét. Ebben az 1848 óta eltelt száz esztendő legfőbb mulasztásaként és egyben társadalmi gondjai fő okaként a fizikai és értelmiségi munka szétválasztását nevezi meg. Ki kell gyógyítani az értelmiséget a „betűk narkózisából", vissza kell vezetni az „élmények, tapasztalatok" világába. Példaként a történelemből a középkor alkotó parasztságát hozza fel.
