Századok – 1995

Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3

34 KRISTÓ GYULA 3. Az orosz őskrónika (Nyesztor-krónika) a 6406. (vagyis a 898.) év alatt arról tudósít, hogy „vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen keresztül, ame­lyet ma magyarnak nevezünk. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraik­kal, mert úgy vándoroltak, mint a kunok".13 6 4. A 11. század második felében élt Ibn Hajján a magyarok 942. évi Ibéri­ai-félszigeti kalandozásához kapcsolódóan írt — nem tisztázott forrás (ok) alapján — arról, hogy a magyaroknak „nincsenek városaik és házaik. Sátrakban élnek szétszórva".13 7 Önmagában feltűnő, hogy forrásszegény korszakban négy forrás szól a ma­gyarok sátrairól. Külön nyomatékosító tényező, hogy e négy kútfő három külön­böző nyelvű kultúrkörben fogant (arab, bizánci görög és szláv nyelvű), s jelen tudomásunk szerint a két arab forrás is — hasonlóan a többihez — független egymástól. Sokatmondó, hogy e négy szerző különböző területeken mozgó ma­gyarságra utal, és híradásaik különböző időpontokra vonatkoznak. A Dzsajháni­alapszöveg a 880 körül Etelközben élő magyarságról ad képet. Bölcs Leó a ma­gyarokkal kapcsolatos konkrét ismereteit a 895. évi bizánci-bolgár háborúban az ő oldalukon beavatkozó magyarok révén szerezhette, hiszen maga utal arra, hogy a magyarok haditaktikáját „meglehetős tapasztalásból tanultuk meg, mikor szö­vetségesként használtuk fel őket a bolgárokkal szemben".13 8 A kijevi oroszok akkor látták a sátraikkal a város melletti hegyen át vonuló magyarokat, amikor azok 895-ben vagy ezt megelőzően nyugati irányú mozgásuk során elérték a Dnyeper parti települést. Végül Ibn Hajján híre már a Kárpát-medencében, a Duna mellett élő magyarságra vonatkozik, s nyilván a hír végső forrása magyar szóbeli információ, amely azoktól származik, akik részt vettek a hispániai kalan­dozásban, majd fogságba estek, utóbb pedig áttértek az iszlám hitre, és a córdobai kalifa testőrei közé kerültek. A hírek tehát a 880 tájától 940 körüli időig terjedő több, mint fél évszázadot fogják át, s egyaránt sátras népnek ábrázolják az etel­közi, a vándorlásban levő és a Kárpát-medencei magyarságot ezen időhatárok között. Váczy Péter, aki még nem vonhatta be vizsgálatába az általunk negyedikként említett forrást, az első három kútfő alapján jutott arra a következtetésre: „min­dezek alapján nem lehet abban kételkednünk, hogy a magyarok legjellegzetesebb lakása a sátor volt". Akkor is igaznak kell ezt tekintenünk, még ha a Bölcs Leó említette magyar sátrakat esetleg katonai (és nem lakóhelyként szolgáló) sátornak is értelmezzük (már amennyire a 9-10. század fordulóján e két fogalom katego­rikus szétválasztásának van egyáltalán értelme). Mivel bárki és bárhol is írta le a 880-940 közti időszakban a magyarokat, egyaránt kiemelte sátraikat, Váczy Péter további megállapításának is igazat kell adnunk, jóllehet ennek megtételéhez sem tudta igénybe venni Ibn Hajján híradását. „Véleményünk szerint — úja Váczy — a magyarok sátorozását nem úgy kell érteni, hogy a kibitkát csak ide­iglenes pásztorhajlékként használták és a téli időszakban szilárdabb építmények­ben kerestek menedéket. A kibitka maga volt az állandó szállás". A kibitka Váczy szerint az eurázsiai steppén a sátornak igen fejlett fajtája volt, „bármikor szét­szedhető és felállítható, amellett tágas, kellemes, télen-nyáron egyaránt". így hát „a magyarok sátra valóban alkalmas volt arra, hogy állandó lakásul szolgáljon".13 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom