Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 23 ünnepnapon lovával munkálkodó (dolgozó) személy tehát nagy valószínűség szerint nem szántott, hanem vadászott. Sokat nyom a latba, hogy ekékkel összefüggésben kizárólag ökröket említenek a források még a következő évszázadban (a 12. század elejétől számított újabb száz évben) is.7 8 A gazdagság igazi fokmérője — főleg all. század első felében — még továbbra is az állatállomány nagysága, elsősorban a lovak mennyisége volt. Nem véletlen, hogy forrásunk mind Ajtony gazdagságának jellemzésekor, mind a Gellért püspöknek vitt ajándékok sorában első helyen a lovat említi meg.79 A lovaknak óriási tömege figyelhető meg a 11. században is Magyarországon. Nemcsak onnan sejthetjük ezt, hogy a nagyobbik Gellért-legenda Ajtony megszámlálhatatlan lováról szól. Szintén erre mutat, hogy lovai, ménesei voltak a királynak, az egyházi tisztségviselőknek, a világi uraknak (akik jószerével máshoz sem értettek, csak a lovakhoz, azaz a lovak vizeletéhez), valamint a szabadoknak. Nem szolgálhat a lóhiány magyarázatául az a László-, illetve Kálmán-féle intézkedés, amely korlátozta a lóexportot. Mint Váczy Péter megfogalmazta: „Királyaink nem állatkiviteli tilalmat léptettek életbe, hanem az állatexport hasznát kívánták biztosítani a kincstár számára. Állat volt bőven és emiatt a fogyasztók érdekét nem kellett védeni. E rendelkezések napnál világosabban mutatják, minő nagy értékű kereskedelmi cikk a ló és a marha az István király uralkodását követő időkben".8 0 Hasonló álláspontot foglalt el Bálint Csanád: a lóállomány „kereskedelmi szempontból is jelentős értéket képviselt Érthető hát, első királyaink miért siettek törvényeikben a lókereskedelmet a maguk kezébe megszerezni, ill. megtartani. Szó sem lehet annak feltételezéséről, hogy ezek az intézkedések az alacsony állatállományt lettek volna hivatottak védelmezni".81 A későbbiekben, amikor a lovakkal szolgálók kérdéskörére térünk ki, további adatokat sorolunk elő a lovak nagy számát, valamint a szabadok lóval való rendelkezését illetően. Mi bizonyítja azt, hogy a szabadoknak lovaik voltak? Kálmán király törvényében szerepel — fentebb idéztük is —, hogy az ispánok saját falvaikban élő szabad embereiktől (liberi) lovakat kaphatnak. Amikor a László-féle III. törvénykönyvben arról olvasunk, hogy a futár a harmadik falun túl nem viheti a lovat, s bármilyen lovat igénybe vehet a templomba, a püspöki és ispáni udvarba tartók lován kívül, arról nyerünk tanúbizonyságot, hogy az útjában eső két-két faluban — ahol részint szabadok éltek — mindig volt ló, amit elvihetett. De hogy a szabadoknak lovaik voltak, arra a legcsattanósabb bizonyságot a kóbor lovakkal kapcsolatos törvényi intézkedések szolgáltatják. A kérdésre, hogy kik kóboroltak a 11. században, a források egyértelmű feleletet adnak. „Aligha véletlen, hogy a korai oklevelek (a veszprémvölgyi, a pécsváradi, a százdi diploma) szabadokról, illetve olyan elemekről szólnak, akiket leginkább szabadoknak gondolhatunk". Még a László-féle III. törvényben is túlsúlyban lehettek a szabad kóborlók. Ezek a szabadok a terjeszkedő államhatalom elől áramlottak a Kárpát-medence peremterületei felé, hogy így kerüljék el lesüllyedésüket, alávetésüket. Mit mondhatunk erről a kóborló szabad rétegről az 1060-1070-es években, amikor a törvénykönyvben feltűnnek a kóbor állatok, első helyen a lovak? E szabadnak „már nincs fegyvere, nincs legelője, megélhetése, nem akar földművelő, azaz szolga lenni, állataival jáija az utat, s ha megéhezik, lopni kényszerül".82 Ez a kép
