Századok – 1995
Közlemények - Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus” II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez I/157
II. ANDRÁS KORMÁNYZATI RENDSZERE 179 A vizsgálódásaim során felhasznált adatokból, jóllehet igen töredékesek és mozaikszerűek, mégis a II. András kori hatalmi struktúra két jellegzetesnek tűnő vonása bontakozott ki. Egyrészt az étekfogó — lovász — és pohárnokmesternek a korszak derekán bekövetkezett főméltósággá alakulása. Másrészt egy megyerangsor, amely arra utal, hogy az arisztokrácia vertikális tagolódása (főméltóság-ispán) mellett létezett a politikai elitnek egyfajta „horizontális" hierarchiája is. E két jelenség egyszersmind a III. Béla -II. András kori világi politikai elit létszámáról és szerkezetéről vallott korábbi állásfoglalástól némileg eltérő értelmezési lehetőséget sugall. A forráshelyek információiból leszűrt tanulságok alapján a 12. század végi világi politikai elit létszámát közel 80 főre taksáló becslést — melyet a korszak arisztokráciájáról úttörő módon képet rajzoló Fügedi Erik a 72 comitatus ispáni pozíciójából kiindulva kapott, némileg magasnak érzem. Véleménye szerint a III. Béla-kori arisztokrácia a legelőkelőbb méltóságok hat és a királyi meg a királynéi udvari méltóságviselők mintegy tíz főnyi egyúttal megyésispáni tisztséget is betöltő két első csoportjából, valamint a csak megyésispáni pozícióban lévők mintegy hatvan főnyi derékhadából állt.102 Ezzel szemben a kialakulatlanságukban is igen tendenciózus méltóságsorok és a bemutatott „kiegészítő" forráshelyek ettől egy mind létszámában, mind hierarchiájában eltérő világi politikai elitet sejtetnek. A méltóságsorok „eszmeiségében" mutatkozó 1192 és 1219-20 közötti kontinuitást figyelembe véve a 12. század végi arisztokrácia legfontosabb (az existentibus formula segítségével körüljárt), a korszak tollforgatóinak szemében külön csoportot alkotó személyiségeinek a nádort, a bánt, és a vajdát tekinthetjük. Őket — úgy tűnik — egy valamivel nagyobb létszámú, némileg difíüzabb csoport követte. Elén a kör tagjai közül messze kiemelkedve az udvarispán állt, mögötte a királynéi udvarispán és — 1214-től — a tárnokmester sorakozott fel. Ők — a nádoron és a bánon túl — hivatalukkal egyidejűleg, a legelőkelőbb megyék valamelyikének élére is kinevezést nyertek. További tagjai pedig a táblázatokból kiugró comitatusok ispánjai lehettek. Ez a körülbelül másfél tucat férfi alkothatta a világi főembereknek azt a körét, amelyről II. András egy oklevelében úgy emlékezett meg, hogy az ország helyzete az ő erejükön és tanácsukon alapul rendíthetetlenül.10 3 A hatalmi ranglétrán jóval alattuk helyezkedhetett el az étekfogó — a lovász — és a pohárnokmester valamint az ispánok „maradéka" , s létszámuk a legelőkelőbbek nagyarányú tisztséghalmozása miatt 30-40 főnél többre aligha tehető. Noha a magister agasonum — dapiferorum és — pincernarum az ország főméltóságai közé ekkor még nem tartoztak, hivatalukból származó jövedelmük nem lehetett lebecsülendő. Tudjuk, hogy András 1217-ben, régi hívét, Sándort a pohárnokmesterségből elmozdítva, elmaradt jövedelmeiért évi 300 márkával kárpótolta. 10 4 Sándor kárpótlása közvetett úton a korabeli viszonyok óvatos értékelésére is módot ad. III. Béla Modrus „megyét" Bertalan comesnek adományozva a zsupániát megszabott katonai szolgálattal terhelte. Ennek mértékét a király az ország határain kívül négy, a határokon belül tíz páncélos katona kiállításában szabta meg. Dél-Itáliában például — Nyugat-Európa más területeihez hasonlóan — a lovagi szolgálat kötelességét évi kb. 25-30 márkát jövedelmező hűbérbirtokhoz (feudum integrum) kötötték.105 Figyelembe véve egyfelől azt, hogy Bertalannak közel sem kerülhetett ennyibe egy páncélos katona fenntartása,10 6 másfelől, hogy Sándor stipendiuma nagyságrendileg tíz nápolyi lovagi hűbér évi bevételével volt egyenlő, megkockáztathatónak
