Századok – 1995
Közlemények - Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez I/107
126 VAJDA LÁSZLÓ törzseket és népvándorlások láncolatát váltották ki, amelyek Mandzsúria nyugati határától a Magyar Alföldig teijedtek"11 5 A nagy „nomád betörések" efféle magyarázata már régen utat talált az ismeretterjesztő irodalomba is,11 6 holott a jelzett dinamika realitását nem támogatják tények. Azok a vándorlások, amelyek Tomaschek szerint az Aristeas eposzában leírtnak későbbi analógjai (tehát bizonyítanák, hogy valahol és valaha tényleg voltak ilyen sorozatos nép-elűzések), valójában csak analóg módon magyarázott vándorlások. Főként Közép- és Belső-Ázsiára vonatkozóan tudományos munkák egész sora operál a láncreakció koncepciójával, amelynek történeti realitását egyszerűen feltételezik. Ha szigorúan az elsődleges forrásokhoz tartjuk magunkat, amelyek egymást kauzálisan kiváltó vándorlás-sorok egy-egy esetéről értesítenek akkor— Marvezí (1120 körül) egy szöveghelyén kívül, amelynek értelmezése avatott orientalistára vár11 7 — csak Herodotos harmadik és negyedik verziója a szkythák eredetéről, valamint Priskos jelentése állnak rendelkezésünkre. Az utóbbi azonban a Herodotos nyújtotta mintakép utánzata (ld. fent, 16 1.). így Herodotos közleményei maradnak csak hátra, de ezek sem objektív történeti összefüggéseken, hanem egy racionalista, a történelmet mintegy geometrizáló filozófián alapulnak (ld. fent, 12.1.). Más szóval: a steppei népvándorlások láncreakciója mint gondolat-modell végeredményben történetietlen spekulációk terméke; történeti realitása bizonyítatlan. Mi több: valószínűtlen is. Ismerünk ugyan példákat arra, hogy idegen hódítók a helyi lakosságot vagy annak egy részét elűzték vagy menekülésre késztették, és előfordult az is, hogy a menekülők egy harmadik népet megtámadtak. Mivel azonban a szerzők többsége nagy térségekben lejátszódó vándorlásokkal számol (Moravcsik: Kelet-Szibiriától a Fekete-tengerig, Haussig: Mongóliától Magyarországig), a „láncnak" minden esetben számos tagból kell állnia, és a mindenkori keleti népnek minden esetben a nyugati szomszédnépnél erősebbnek kell lennie. Egyetlen hosszú, állandó keleti győzelmekből álló sorozat különös véletlen lenne; egy ilyen történeti „szabály" feltételezése tudománytalan.118 A történelemben főleg a láncreakció kimaradására találunk példákat: a megtámadott csoport aláveti magát a győzteseknek, vagy (egy része) tényleg elmenekül egy másik területre, de nem idézi elő az ott élők tömeges továbbvándorlását. Vannak persze ellenpéldák (a tajga-szamojédok és más észak-eurázsiai erdei csoportok fokozatos kiszorulása a tundrára olyan populációk nyomása alatt, amelyek maguk a mongolok, oroszok stb. elől húzódtak volt északra; a hunok elől a Római Birodalom területére menekült nyugati gótok támadása a birodalom ellen 377-ben és azután); ezekben a példákban azonban nem nyilvánul szabályszerűség — hacsak nem akaijuk a „lánc" megszakadását rögtön a második tag után szabálynak tekinteni. Nyilvánvaló gyengeségei ellenére a népvándorlások láncreakció-modelljének sikerült huszonhárom évszázadon keresztül tartania magát a tudományokban. Már régen nem csak a steppei népek történetére alkalmazzák, hanem a legkülönbözőbb földségekre és korokra is, a germán törzsek vándorlásaitól11 9 és afrikai „nép-eltolódásoktól"12 0 Polinézia benépesüléséig12 1 és a mezoamerikai kultúrtörténetig (vö. Paideuma 19-20,1973-74:23 skk.). Ennek a papírízű konstrukciónak szívós továbbélése véleményem szerint főleg két okra vezethető vissza:
