Századok – 1995

Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3

8 KRISTÓ GYULA fényben s pompában csillogó harcosból állott, akik megvetettek minden munkát és mesterséget. E szerint a magyar mesterségek, művészetek és kereskedelem művelői mindig idegen rabszolgák vagy behívott mesteremberek voltak, a magyar parasztság meg a leigázott idegenekből és a földhöz züllött kisnemességből keletkezett volna Ez a magyarkodó magatartás sem a munka becsületét, sem pedig a magyarságot nem szolgálja". Legfőbb hibája azonban ezen elméletnek mégis az, hogy ellentétes a tényekkel. A honfoglaló magyarok földművelését László a volgai bolgárokéhoz hasonlítja, „tekintettel arra, hogy a földműveléssel kapcsolatos szókincsünk igen nagy része talán éppen a volgai bolgároktól van", márpedig a volgai bolgárokról írott források is bizonyítják földművelésüket. „Nyilvánvaló tehát, hogy a magyarság is kellett földet műveljen. Ibn Roszteh tényleg meg is írja rólunk, hogy »sok szántóföldjük van«". Hogy idegen szolganépek lehettek a magyarok földművesei, László szerint cáfolható, hiszen „az Árpád-korból ismert szolgarendű emberek nevei szinte kivétel nélkül színmagyarok".1

1 A második világháború utáni időszakban már úgyszólván csak olyan vélemények kaptak hangot a magyar történeti irodalomban, amelyek a honfoglaló magyaroknak legalább félnomád (vagy a félnomád szintet már meghaladó) életformát tulajdonítanak. Szabó István a magyar földművelés régiségét azzal vélte igazolhatónak, hogy „erről eléggé tanúskodnak a magyar nyelvnek bolgártörök eredetű földművelési szavai, melyeket a magyarok még a honfoglalás előtt vettek át", továbbá Ibn Ruszta leírása a magyarok sok vetéséről. A földművelés „eléggé általános lehetett a magyar törzsek között, bár a kezdetlegesen művelt földek kicsinyke darabokban szóródtak szét. A termelés nem is igen fedezhette a szükségletet", s még az is feltételezhető, hogy bizonyos magyar nemzetségek és nagycsaládok „a földművelés munkáját többé-kevésbé házi rabszolgáikra bízták, akiket a lebédiai-etelközi területen a szlávok közül szedtek". Mivel azonban Ibn Ruszta és Gardizi tudósításaiból nem derül ki, hogy a magyarok az egymást követő teleket ugyanazokon a téli szállásokon töltötték-e, itt Szabó „más hasonló nomád népek szokása alapján" vonta le következtetését. Elsősorban a baskírok 18-19. századi története alapján jutott arra a következtetésre, hogy „a lebédiai-etelközi magyarok tél kezdetén a már egyszer elfoglalt téli szállásaikra vonultak el, s hogy e szántott-vetett földekkel övezett téli szállások valójában már faluszerű települések voltak", azaz állandó lakhelyek. Eredményeit akként összegezte Szabó, hogy „a magyarok a teljes nomádság és a letelepedettség valamilyen közbeeső fokán álltak a honfoglalás idejében, s a kategorizálás többé-kevésbé önkényes elveitől függ, hogy állapotát félnomádnak nevezzük-e vagy sem. Bizonyos azonban, hogy a honfoglalás után felgyorsult a félnomádszerű magyar nép állandó falurendszerének kialakulása".1

2 Bartha Antal a honfoglaló magyarok életmódját a muszlim kútfők, valamint a honfoglalás előtti török jövevényszavak mellett elsősorban a kazár kaganátus beható tanulmányozása során szerzett kutatási eredmények alapján rajzolta meg. A kazár kaganátusban „a VIII. századdal kezdődően a nomád gazdaság a földműveléssel bővült, és megkezdődött a letelepedés. A települések a folyók partvonulatait követve alakultak ki". Mivel a magyarok mintegy negyed évezredet töltöttek el a kazárok oldalán, a kaganátus gazdasági változásai alapvetően befő-