Századok – 1995

Történeti irodalom - Tarnóc Márton: Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (Ism.: Kubinyi András) V/1181

1182 TÖRTÉNETI IRODALOM a „reneszánsz államról" írt. Nem vonva kétségbe az ebben rejlő részleges valóságtartalmat, ezzel — ebben a formában — nem tudok egyetérteni. Az utolsó rész beosztása hasonló az előbbihez: ez tartalmazza az 1490-1541 közötti korszakot. Kimarad azonban a zene és az udvari élet, és az összefoglalás is. Talán azért, mert akkor kellene írni — többek között — Thomas Stoltzerról, az — igaz, vitatott — magyarországi kapcsolatú Adrian Willaertről, vagy Szapolyai korában Baldart Bálintról, ez pedig azt mutatná, hogy a Mátyás-utáni korszak nem annyira sötét, mint ahogy elképzelik. Talán ez áll annak hátterében is, hogy érthetetlen módon nincs még olyan jellegű összefoglalás sem a rész végén, mint a reneszánsz fejedelem feldicsérése a második fejezetnél. Már az eddigiek is mutatják, hogy e sorok írójának komoly kétségei vannak Tarnóc műve értékével kapcsolatban. Mindezt természetesen meg is kell indokolnom. Induljak ki a szerző által felhasznált irodalommal. Lehet, hogy tévedek, és megbocsáthatatlan gondatlansággal nem vettem észre, de leszámítva Klaniczay Tibor 1993-ban megjelent az akadémiai mozgalomról írt kitűnő és szerzőnk által többször idézett munkáját, 1989 után írt mű idézését nem találtam. Ezt — amennyiben nem használta volna fel Klaniczay művét — lehetne magyarázni, de nem védeni az ismert hosszú nyomdai átfutási idővel. A bí\j ott van, hogy az 1490-es Mátyás-évfordulóval kapcsolatban számos gyűjteményes kötet, vagy tanulmány jelent meg, amelyek teljesen megmásították az eddigi Mátyás-képet. Gondolok különösen a Rázsó Gyula és V Molnár László által szerkesztett Hunyadi Mátyás emlékkönyvre, de számos más munkára is, egyesekre még visszatérek. Rosszindulattal arra kellene gondolnom, hogy szerzőnk látván az új eredményeket már nem akarta megváltoztatni munkája koncepcióját, és így csupán Klaniczay eredményeit vette át, nyilván az felelt meg a legjobban sjyát elképzeléseinek. Legyünk azonban jóindulatúak: a kézirat már készen volt, Tarnóc szívesen át is dolgozta volna, csak a gonosz kiadó nem engedte. Ebben az esetben kritikám természetesen nem a szerzőt, hanem a tudatlan kiadót illeti. Lehet azonban egy harmadik okot is keresnünk. Sajnos, egyre többször vehetjük észre azt, hogy a rokon szakmák útjai eltávolodnak egymástól: ugyanarról írunk, de figyelembe sem vesszük a rokon szakma azt érintő eredményeit, sőt azt esetleg meg sem értjük. Azért használtam felségtöbbest, mert noha úgy érzem, hogy ez a történészekre nem áll, elképzelhető az, hogy a társtudományoknak hasonló a véleménye a história művelőiről. Magam úgy látom, hogy leginkább a régészek veszik figyelembe a történetírás eredményeit (ez fordítva nem egészen áll), viszonylag jó az összhang a művészettörténészekkel is, a legkevésbé az irodalomtörténészekkel beszélünk azonos nyelven. Ezt mindjárt konkrét példán világítom meg. Elképzelhető ezért, hogy a szerző szándékosan nem akarta figyelembe venni az 1990-es eredményeket, beleértve a régészeti-művészettörténetieket is, amelyek közel állnak a történetiekhez. Ehhez természetesen joga van, de így könyve értékét rontja, és akkor talán illő lett volna magát legalább egy jegyzet erejéig elhatárolni azoktól. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a Balogh Jolán neve által fémjelzett túlzó Mátyás koncepcióra, és az azt kiegészítő, bár egyes helyeken már kritikusabb schallaburgi kiállítási katalógusra támaszkodott. Konkretizálva a kérdést a Vitéz és Janus Pannonius probléma megvitatásával kezdhetjük. A humanista tudós és a nagy költő régi kedvence irodalomtörténetírásunknak. Dicsőítésükhöz hozzájárult még a történész Fraknói is. Irodalmi érdemeiket messze elismerve politikusként annál siralmasabb képet mutatnak. Vitéz politikusi alkatának kritikáját — célzásszerű előzményektől eltekintve — először Szakály Ferenc végezte el: „Vitéz János, a politikus és államférfi. (Pályavázlat — kérdőjelekkel.") Vitéz János Emlékkönyv = Esztergom Évlapjai (1990) 9-38. Nagyon elgondolkoztató Szakály következő megjegyzése: „A köztudatban — beleértve ezúttal a történelemmel hivatásszerűen foglalkozók »köztudatát« is — élő Vitéz-képet nem a köztörténeti, hanem az irodalom- és művészettörténeti, továbbá filológiai kutatások alapozták meg." (33. o.) Szakály mutatott rá Vitéz „gátlástalan terjeszkedésére" is (31. o.) és azzal zárja be tanulmányát, hogy „nagyformátumú gondolkodók — éppen a kritikai és önkritikái érzékből fakadó elbizonytalanodások miatt — ritkán válnak be gyakorlati politikusként". (35. o.) Tarnócnak feltétlenül ismerni kellett ezt az 1990-ben, könyve megjelenése előtt négy évvel megjelent tanulmányt, csakhogy mivel ez súlyos csapást mért saját és irodalomtörténész társai koncepciójára, bölcsen elhallgatta. Sajnos, ezt még további példákkal illusztrálhatom. A 20. oldalon szerzőnk arról ír,, hogy Mátyás 1465-től fokozatosan elhidegült Vitéztől, többek között a csehországi politika miatt. Janusszal kapcsolatban óvatosabban fogalmaz Tarnóc: a 27. oldalon utal arra: „A király és a költő viszonya fokozatosan elhidegedett." Mivel ez után 1466. márciusról ír, kimondatlanul összekapcsolja a Vitéznél feltételezett 1465-tel kezdődő elhidegedéssel. Igaz, a király és Vitéz 1465-ös elhidegülését a legjobban az bizonyítja, hogy akkor nevezte ki az uralkodó