Századok – 1995
Történeti irodalom - Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok (Ism.: Font Márta) V/1177
TÖRTÉNETI IRODALOM Szűcs Jenő AZ UTOLSÓ ÁRPÁDOK História Könyvtár, Monográfiák, Bp. 1993. 399 1. A kötetet szerkesztő Engel Pál joggal állapította meg, hogy „Az utolsó Árpádok" a „20. századi magyar történetírás egyedülálló teljesítménye". Szűcs Jenő e munkáját megjelenése óta már számosan értékelték. A szerző korábbi alkotásaihoz hasonlóan bekerült az egyetemi kötelező olvasmányok közé, és a szakmának olyan sarkköve lett, amelyet a korszakkal érdemben foglalkozni kívánó kutató nem kerülhet meg. Az utolsó Árpádok rangját az a körülmény emeli, hogy az 1242-1301 közötti időszak történetét nem csupán összegezte, hiszen ez esetben csak régi ismereteink összefoglalására vállalkozott volna, hanem — bármely szempont szerint is közelített a korhoz —, azt a források alapos áttekintésével tette. Lényegében az új kutatási eredmények határozták meg a kötet felosztását. Az ország reformációja című rész IV Béla tatárjárás utáni országlásának 1242-1262 közötti szakaszával foglalkozik, a társadalom átalakulását vizsgálja: egyrészt a hadügyi reform, másrészt a gazdaság, harmadrészt a politikai szerepvállalás szempontjai szerint. A megreformált ország egyensúlyzavarai címet viselő részt IV Béla utolsó éveinek, illetve A feudalizmus növekedési tényezői fejezetcímmel V István igen rövid uralkodásának szenteli. A szerkezeti átalakulás alapjai rész fókuszában a települések állnak. A falvak és a városok szerkezetének, arculatának megváltozása szempontjából idézi fel Szűcs Jenő a 13. századi gazdasági átalakulás megannyi apróbb-nagyobb mozzanatát. Végül A rendi korszak hajnalán című részben, az 1272-1301-es évek politikatörténetében fejti ki a szerző Kun László és III. Endre kormányzati módszeréről kialakított állásfoglalását: elvi szinten megfogalmazott, de a gyakorlatba át nem ültethető reformkísérleteknek minősítve azokat. Tudjuk — Engel Pál is említi a kötethez írt előszavában —, hogy Szűcs Jenő majd két évtizednyi időt fordított a monográfiában összefoglalt történeti anyag kutatására. Ezt jelezték publikációi (pl. A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. Történelmi Szemle 1978.; Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. Századok 1981.; Az 1267-es dekrétum és háttere. In: Mályusz Emlékkönyv 1984. stb.); a „tízkötetes" számára elkészült változatról rendezett vita 1984-ben, és a nagydoktori disszertációja 1987-ben. Szűcs Jenő szóbanforgó munkáját számtalan módon lehet jellemezni, ahogy tették ezt a BUKSZ 1994. őszi számában a Tiszteletkör hozzászólói. Ahány kutató — annyi megközelítés. Ami véleményükben közös: Szűcs Jenő mindegyikük kutatási területéhez tett hozzá valamit, ami mellett „nem lehet elmenni". Ezt fogalmazza Rugási Gyula úgy, hogy a magyar medievisztika „egyszemélyes tudományág", művelőjének minden területen otthon kell lennie. A dolog természeténél fogva azonban az „egyszemélyes kutatóbázis" mégsem tökéletes, még Szűcs Jenő esetében sem. Jogosan emlegetik a hiányokat, az el nem készült jegyzetapparátust és a hiányzó művelődéstörténeti fejezetet. Bár az utóbbi — ha nem is e könyv hasábjain —, részben elkészült; Szűcs Jenő e téren is letette névjegyét (ld. Kézai-tanulmányok). A tematikai gazdagság, a precíz filológiai alapvetés ellenére is láthatjuk — Klaniczay Gábor szemével — e nagyívű korrajzot „vázlatnak". Ezt a megállapítást továbbvive Klaniczay arra a következtetésre jut, hogy a „vázlat" talán Szűcs Jenő sajátos történetírói műfaja. Ha paradox is egy többszázoldalas monográfiát vázlatnak nevezni, egy szempontból helytálló. A „vázlat" abból a történetírói attitűdből következik, ami Szűcs Jenő sajátja volt: tudván tudta, hogy a mégoly alapos és mindenre kitekintő mű is — a szerző igyekezete ellenére is — esetleg vázlatos maradhat, hiányolnivaló minden bizonnyal marad benne. Befejezett lezárt alkotás nem születhet, csak ismereteink gyarapodnak egy újabb szelettel. Úgy gondoljuk, Szűcs Jenőnek nem lehetett célja egy „végérvényesen" lezárt kép kialakítása, ifjabb sémák megalkotása, hiszen minden gondolata a régiek lerombolására irányult. Az utolsó Árpádok magán viseli Szűcs Jenő szemléletmódját, amelyet a régiókról írott könyvében is megfogalmazott. Magyarországot csak az európai fejlődés és szomszédaink középkori
