Századok – 1995

Történeti irodalom - Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok (Ism.: Font Márta) V/1177

1178 TÖRTÉNETI IRODALOM viszonyainak ismeretében értelmezhetjük. Magyarország 1242-1301 közötti történetét Szűcs a nyugat-európai fejlődés szerves részeként ábrázolta és vizsgálta. Adós maradt viszont a délkeleti, keleti régiók és Magyarország kölcsönhatásának alapos összevetésével. Ez mégsem tekinthető hiánynak, inkább a gondolatébresztés egy fázisának, valahogy úgy, miként Zsoldos Attila is megfogalmazta Szűcs Jenő által ébresztett gondolatait a királyi serviensek és a szolgabírák esetében. Teljes mértékben egyet lehet érteni Laszlovszky Józseffel is, aki leszögezte, hogy Az utolsó Árpádok „hallatlan mennyiségben tartalmaz űj gondolatokat". A hosszú évek munkájának eredményeit összefoglaló kötet esetében kritika helyett — amelyet már amúgy is többen, több szempont szerint megtettek — néhány fontos eredményt emelnénk ki. Elsőként említendő Szűcs Jenő tatárjárás-értelmezése, amely túllép a „generalis destructio" sötét árnyalatainak bemutatásán és rávilágít arra, hogy a már ismert negatívumok mellett fontos katalizátor szerepe is volt az eseménysorozatnak. A „generalis destructio" a kortársak élményanyagát tükrözi, és mint ilyen, szükségképpen torzít. Másrészt az események hatása alatt nyilván fel sem mérhető az a különbség, amely az ország lakosságának átlag 50%-a, azaz mintegy egymillió ember (Györffy György számítása), illetve 15-20%-ot kitevő 3-400 ezer ember halála között megállapítható. Szűcs Jenőnek igaza van, a reálisabb kép kialakításához az újjáépítés gyorsnak mondható ütemét is figyelembe kell venni; valamint a belső migrációt, amely a tatáijárás következtében elnéptelenedett településeknél többet mutat lakatlannak. A belső népmozgás pedig felgyorsította a már korábban megindult társadalmi átalakulást, amelynek eredményeként a paraszti népességen belül túlsúlyba került a jobbágyszabadsággal bíró réteg. A monográfia szerkezetén belül viszonylag távolra került ugyan e folyamatnak a gazdasági része (Id. I. és V fejezet), de a jól megkomponált logikai váz „összehozza" a szükségképpen külön fejezetben tárgyalt, de összekapcsolódó folyamat elemeit. Szűcs Jenő eredményei lényegében konvergálnak a korábbi kutatásokkal (Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyság kialakulása, Bp. 1983.), de Szűcs álláspontját az teszi áttekinthetőbbé, hogy elhagyja — mert a kötet tematikája szerint elhagyhatja — a 11-12. századi előzmények részletes bemutatását. Másrészt a két „időszelet" szerencsés kiválasztásával és szembeállításával a jogilag egységesülő jobbágyság kialakulását Szűcs Jenő plasztikusabban mutatja be. Nemcsak e témában, hanem a társadalomtörténet egyéb összetevőinek vizsgálatakor is közel áll több pályatársa kutatási eredményeihez. Ilyen pl., hogy IV Béla király és országbáróinak szűk elitje hajtja végre az „ország reformációját" (105. 1.), amelyben egyben a stabilitás hiánya is tetten érhető. Az elit vizsgálata oldaláról ugyanezt állapította meg Fügedi Erik is (ld. Ispánok, bárók, kiskirályok. Bp., 1986. 115-120. 1.). A korai rendiség jelenléte, illetve működése kérdésében pedig Gerics Józsefhez (ld. A korai rendiség Európában és Magyarországon. Bp. 1987. 283-309. 1.) hasonlóan ítéli meg az egyház szerepét (322-332. 1.). A jegyzetek hiánya miatt nem tudható, az említett szerzőkkel mely kérdésben értett egyet, illetve vitázott Szűcs Jenő. Az viszont biztos, hogy hasonló megállapításait más rendszerbe (ha nem is mechanikusan, de mégiscsak kronológiai rendszerbe) ágyazottan és terjedelmileg is más dimenizóba helyezve állítja az olvasó elé. E rendszernek vezérlő elve sajátosan „Szűcs Jenő-i". A recenzens számára úgy tűnik, e sajátos vezérmotívum a reformgondolat. Szűcs Jenő az utolsó Árpád-házi királyokat elsősorban nem hadvezérekként, nem trónviszályok részeseiként vagy a politikai klikkharcok áldozataiként mutatja be, hanem mindenekelőtt felelősen gondolkodó politikusként, méghozzá reformpolitikusként. A kor problémáit is úgy fogalmazza meg, hogy akár IV Béla, akár Kun László, akár III. András személyét és működését tekintjük, olyan személyiség áll előttünk, aki a kor kihívásaira próbál megfelelő — tehetségétől és a körülményektől függően sikeres, vagy sikertelen, olykor felemás — válaszokat adni. Fogalmazhatnánk úgy is: politikusi magatartás-modelleket állít elénk. Bármenynyire is meghatározónak látjuk a mű ilyen vonatkozását, Szűcs Jenő a politikai szféránál sokkal többet ad: a 13. század utolsó hatvan évének magyarországi valóságát. A korabeli Nyugat-Európához képest közismerten forrásszegény Árpád-kor kutatója szükségképpen válik a medievisztika „mindenesévé", hiszen csak a teljes magyar forrásanyag birtokában és az egyetemes középkorkutatás ismeretanyagával felvértezve lehet újabb eredményeket felszínre hozni. Szűcs Jenő a magyar medievisztika számára e téren is iskolapéldát teremtett. Font Márta