Századok – 1995

Közlemények - László Gyula: Egy elfelejtett magyar (?) monda nyomában I/101

EGY ELFELEJTETT MAGYAR MONDA 103 a jobboldali ül, vagy térdel. Ezt a két vadászt, akiknél csak a visszacsapó íj formája közös, az eddigi közleményekben a képszalag jobboldali végén ábrázolták, ami értelmetlen, mert akkor a jobboldali vadásznak nincsen mire feszítenie az íját! Most egy fontos mozzanat: a megfutamodó vadász három nyilat lőtt ki, az egyik visszapattant és feléje tart, a másik keresztbefordult, a harmadik pedig eltörött a levegőben! A három nyílcsúcs közül kettő rombusz alakú nyílhegy, a harmadik fecskefarkú. Ezek a nyílformák mind jól ismertek Árpád magyarjainak hagyatékában. A két vadász íja egymásnak háttal áll. Ilyen egymásnak háttal álló vadászokat a szkíta kortól ábrázoltak a steppén. A jobboldali vadásznak két vadászkutyája is van. Ezeket, valamint a megfutó vadászt rendkívül ügyetlenül ábrázolta a mester, míg a többi alakon a begyakoroltság szembetűnő, biztoskezű, pompásan átírt jelenségek. A „vadászott" állatok: az újjáalakított képszalag szerint a jobboldali vadász előtt aránylag természethű sasmadár szép palmettával szárnya csuklóján, majd egymásba kapaszkodott, egymás marjába harapó két állat, itt is palmetta koszorúzza összenőtt farkukat, végül egy újabb sas és két vadászkutya, majd a képszalag másik középpontjába került két ragadozómadár, összefont farkukat szép palmetta koronázza. A baloldali vadász előtt a következő állatképet láthatók: kiterjesztett szárnyú sas-szerű lény, bóbitával és hosszú állal, két szárnyát két szép palmetta koronázza, mintha egy kis kígyóba harapna. Következik egy előreugró, fejét hátravető ragadozó, palmettában végződő nyelve áthurkolódik a sasmadár szemöldök-szalagjába. Tátott szájában két nagy agyar látható. Mindkét sas keveréklény, még az sem vehető ki bizonyosan, hogy nem négylábúak-e? Szárnyuk összefonódik, találkozásukat szép palmetta koszorúzza. A hátteret sűrű, köralakú poncok borítják. A képszalag szegélyét Árpád honfoglalóinak öwereteit példázó, palmettaformájú díszek ütemezik. Gondolkozzunk el kissé ezen az „állatseregleten". Sasokra általában nem szoktak vadászni, húsa ehetetlen. Itt pedig a nyolc állat közül öt sas, vagy ragadozómadár! (Csak közbevetőleg: az összegabalyodott állatpárban nem kell mindenáron „stíluselemet" látnunk. Gyakran megfigyelhető például a kölyökkutyák játszadozásában, hogy éppen így kicsavarodva harapdálják egymás marját!) A sok sas óhatatlanul felidézi a zsámboki kódex szövegét7

miszerint: „a magyarok megérkeztek abba a tartományba, ahol számtalan sast láttak, s itt nem maradhattak, mert a fákról, mint legyek csaptak alá, felfalva barmaikat és lovaikat". Óhatatlanul eszünkbe jut a kérdéses ábrázolás kapcsolódása a beséktől (azaz a sasoktól), besenyőktől megfutamodó honfoglaló magyarok mondájához. Csodálatos állatokról ad hírt a Képes Krónika is (6. fejezet) őshazánk keleti szomszédjáról írván: „Ezeken túl a déli terület és a Don vizének folyása között pedig járhatatlan pusztaság van, és annak az övezetnek perzselő levegője miatt mindenféle kígyók tenyésznek s akkora békák, mint egy disznó, baziliszkusz, sok mérges vadállat, tigris és egyszarvú." Talán ezek a források magyarázatul szolgálhatnak a csernigovi képszalag állataihoz, bár a kapcsolat inkább csak eszmei, semmint közvetlen. Nos, ennyi körülbelül, ami leolvasható a képszalagról és előzményeiről. Jegyezzük meg, hogy az ivókürtök keltezése nem kérdéses, annyira közel állnak tarsolylemezeinkhez, hogy nem kétséges, a 9-10. század fordulóján vagy a 10. század első negyedében készültek. Ebben a korban Csernigov környékén már