Századok – 1994

Közlemények - Heckenast Gusztáv: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században I/91

IPAROS NÉPESSÉG A 18. SZÁZADBAN 93 letére, 138 pedig a törököktói visszafoglalt területre. Ez utóbbiak nyelvi megoszlása: latin 21 (15,2 %), magyar 50 (36,2 %), német 67 (48,6 %). Ezek a számok azt sejtetik, hogy közvetlenül a török kiűzése után az új szerzeményi területre több német kézműves költözött, mint magyar. A magyar nyelvű céhlevelet nyert kézművesek egy része feltehetően ott élt már a török alatt is, az újonnan oda költözött magyarok csak a királyi Magyarország, legfeljebb még Erdély területéről jöhettek. Az ország töröktől meg nem szállt területeiről levándorolhattak a neoacquisticumba német kézművesek is, de óvatosságra int, hogy e korai időből az újszerzeményi területen egyetlen szláv nyelvű céhprivilégium sem tűnik fel. így alighanem kimondható, hogy a volt török területen feltűnő német kézművesek nagy része külföldről vándorolt be Magyarországra. A török alól felszabadított Pesten például elsősorban az osztrák tartományokból és Bajorországból származó kézműveseket találunk.3 Mint már említettem, nincsenek hiteles adatok arról, hogy az ország lakosságának mekkora része tekinthető iparosnak. Bánkúti Imre megalapozottnak tűnő forrásimpressziók alapján a kézművesek számát a 18. század első évtizedében mintegy 5500-6000-re tette; ha figyelembe vesszük, hogy az osztrák kameralista Philipp Wilhelm Hörnigk az osztrák-cseh tartományok adófizetésre képes mesterembereinek számát az 1670-es években 82 000-re becsülte, vagy hogy Párizsban a 17. század végén mintegy 12 000 mester és 60 000 kézműveslegény dolgozott, Bánkúti becslésének nagyságrendje elfogadhatónak látszik.4 Bizonyos, hogy ez a néhány ezer kézműves nem tudta fedezni az ország ekkor kb. 4 millióra tehető lakosságának ipari szükségleteit, s a hiánynak, ahogy a népesség a bevándorló telepesekkel a természetes szaporodásnál nagyobb mértékben nőtt, szükségképpen növekednie kellett. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy az 1722/23. évi országgyűlés 117. tc.-e tizenöt évi adómentességet biztosított az országba költöző kézműveseknek, feltéve, hogy ez idő alatt nem hagynak fel az ipari tevékenységgel. A törvénycikk végrehajtása kapcsán a magyar királyi helytartótanács 1725. december 13-án körrendeletben szólította fel a vármegyéket és a szabad királyi városokat, hogy a különböző kézművesek betelepítése és manufaktúrák létesítése érdekében adjanak tájékoztatást szükségleteikről. Harminc vármegye és tizennyolc szabad királyi város válaszát ismerjük; közöttük az érdemleges válasz előli kitéréstől a lelkiismeretes és alapos helyzetfelmérésig mindenféle típus megtalálható. Abaúj vármegye például posztókészítőt és két kalapost kíván hat, illetve hét segéddel Szepsibe, kovácsokat Szepsibe, Göncre és Abaújszántóra, két lakatost Szepsibe, egy-egy asztalost Jászóra és Göncre, egy esztergályost két segéddel Mislyére, egy-egy fazekast Jászóra, illetve Fájra, egy takácsot Csécsre, két-két német vargát Szepsibe és Mislyére, egy kocsigyártó ácsot két segéddel Mislyére és egy lótakaró-készítőt ugyanide vagy Göncre, egy csapómestert két segéddel bárhová a megyébe, két pokrócvarrószabót Szepsibe, egy üveggyártót Regéckére, kettőt Hejcére, végül két harisnyaszövőt négy segéddel Szepsibe. Somogy vármegye minden részletezés nélkül kijelenti, hogy akár ötszáz kézművest is hajlandó befogadni. Székesfehérvár nem kér kézműveseket, Korpona viszont négy posztókészítőre, két-két tímárra, kalaposra, kovácsra, kocsigyártó ácsra, építészre, vargára, kötélgyártóra, kőművesre és egy-egy kordovánkészítőre, fegyverművesre, ónkovácsra, órásra, lótakaró-készítőre, tűgyártóra, késesre, kártyafestőre, üveggyártóra, cukrászra, pékre tart igényt. Az egész anyagból egy, az