Századok – 1994

Közlemények - Heckenast Gusztáv: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században I/91

94 HECKENAST GUSZTÁV elemi kézműipari szükségletek kielégítésére sem képes ország lehangoló képe rajzolódik ki: minden mesterségben hiány van és az igények elsősorban a legelemibb szükségletek kielégítésére, posztóművesek, vargák, tímárok beköltöztetésére irányulnak. Az embernek ezeket a jelentéseket olvasva az az érzése támad, hogy enni ugyan volt mit az országban, de a nép meztelen. Csak néhány megyei felterjesztésben találunk konkrét javaslatokat bizonyos mesterségek (elsősorban a német öltözködés divatját szolgálók) meghonosítására, bányák nyitására, papírmalmok építésére stb.5 A helytartótanács körrendeletére adott válaszokból nyilvánvaló, hogy még a kézműipari termelés egyszerű szinten tartásához is külföldi iparosok bevándorlására volt szükség. Nem tudjuk, hogy ennek az 1726. évi helyzetfelmérésnek lettek-e konkrét következményei, vagyis hogy akár a hatóságok, akár maguk a bevándorló iparosok igazodtak-e a helytartótanáccsal közölt igényekhez. Az látszik valószínűnek, hogy külföldi kézművesek betelepülése spontán folyamatként, legfeljebb helyi és nem országos szervezés keretében ment vége. Elvétve arra is vannak adatok, hogy magánvállalkozók fejpénz reményében toboroztak kézműveseket Magyarországra.6 Az kétségtelen, hogy az iparosok betelepülése vagy betelepítése — területenként és időszakonként változó intenzitással — a török kiűzését követő évszázadban megszakítatlanul folyt. Mindezt teljes mélységben talán a kormányszékek, törvényhatóságok és uradalmak levéltáraiban erre irányuló összehangolt kutatás sem fogja tudni feltárni, egyes — hangsúlyozottan illusztratív — jellemző adatok azonban már ma is rendelkezésünkre állnak. Benda Gyula és Király Ferenc Keszthely iparos társadalmát vizsgálták. Megállapították, hogy az iparosok száma a 18. század folyamán erőteljesen megnőtt, az 1711. évi 42-ről 1773-ban 139-re, s ez utóbbiak közel kétharmada az utolsó húsz évben költözött be. A beköltözők egy része a város szűkebb vagy tágabb környékéről való, de az 1740-es évektől folyamatosan érkeztek kézművesek az örökös tartományokból; arányukat megbecsülni a szerzők nem tudták, azt azonban meg tudták állapítani, hogy Keszthelyen a legnépesebb céhek (takácsok, fazekasok, halászok, csizmadiák) magyarok voltak, s nemcsak ipari tevékenységükből éltek, hanem mezőgazdasági munkát is végeztek, a magasabban képzett iparosok, a fém- és faiparral foglalkozó céhek pedig németek voltak, s mestereiknek általában nem volt szőlejük.7 Kerecsényi Edit Nagykanizsa benépesítését vizsgálva 1690 után Ausztriából és Horvátországból érkezőkről szól, megállapítja, hogy a polgárok lajstromába 1745-1825 között bejegyzett személyek csaknem fele a ruházati iparban tevékenykedett, a gombkötők zömmel horvátok voltak, a három kékfestőből kettő német, s a magyar viselet visszaszorulását mutatja, hogy míg német szabó huszonhat volt, magyar csak nyolc. Ami a kanizsai polgárok származáshelyeit illeti, különböző évkörökben konzekvensen 16 és 19 % között mozog a magyar korona országain kívül, egy-két kivétellel Ausztriában, illetve a Német Birodalomban születettek aránya.8 Ha a legmindennapibb kézműves foglalkozásokban is hiány volt szakiparosokban, természetesnek vehetjük, hogy fokozottan ez volt a helyzet akkor, ha valamilyen nálunk addig ismeretlen, új termelési eljárást akartak meghonosítani. A középkori kézművességnél fejlettebb üzemi formák és technikai eljárások meghonosítása Magyarországon ekkor csakis külföldi mesterek és szakmunkások beköltöztetése révén