Századok – 1994

Közlemények - Heckenast Gusztáv: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században I/91

92 HECKENAST GUSZTÁV Valamiféle információt nyújthat a kézművesség nemzetiségi megoszlásáról a céhlevelek nyelve; joggal tehető fel ugyanis, hogy magyar nyelvű céhprivilégiumot magyar, német nyelvűt német stb. iparosok kaptak. (A latin nyelvűeknek nemzetiségi tekintetben nincs információ-hordozó értéke: kaphatta őket bármely — akár egy -, akár többnyelvű — iparos testület.) A forrásfeltárás mai állapota e téren még nem enged meg történeti statisztikai vizsgálatot, súlypontok felvázolása azonban már lehetségesnek tűnik. Idevágó vizsgálódásom bázisavl magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere c. kiadvány.2

Ez a kataszter korántsem teljes, sem időben, sem térben. A mai országterületre és a 18-19. századra vonatkozólag valószínűleg nincsenek benne számottevő hiányok, török kori és szlovákiai anyaga viszonylag bőségesnek mondható, a középkorra, valamint általában Erdélyre és Horvátországra vonatkozólag kifejezetten szegényes. Arra azonban alkalmasnak látszik, hogy a 18. századi Magyar Királyság területére értékelhető információkat adjon. Ha az ugyanazon évből származó, ugyanazon nyelvű céhprivilégiumokat, bár több példányban maradtak fenn, egy darabnak számolom, s mellőzöm azokat a privilégiumokat, amelyek nyelvéről a kataszter nem közöl adatokat, akkor a Magyar Királyság szűken vett területére 1686 és 1790 között 2470 céhprivilégium kibocsátásáról van tudomásunk. E nyilvántartott 2470 privilégiumból latin nyelvű 322, magyar 996, német 969, valamilyen szláv (néhány kivétellel bizonyosan szlovák) nyelvű 183. Tehát az 1686 és 1790 között kiállított, nyilvántartott céhlevelek mintegy 40-40 %-a magyar, illetve német, 7,5 %-a szláv (szlovák) nyelvű. A céhkataszter területi hiányosságainak ismeretében bizonyos, hogy a német és a szlovák nyelvűek száma és számaránya a valóságban ennél valamivel magasabb volt. További számszerű megállapítások már félrevezetőek volnának, azt a következtetést azonban mindenképpen levonhatjuk, hogy a 18. században kézműveseink közel fele német nyelvű céhprivilégiummal élt, s többi nemzetiségeink közül a szlovákoknak volt számba vehető kézműves rétege. A céhlevelek területi eloszlása alapján nyilvánvaló a német kézművesek túlsúlya az ország nyugati megyéiben (Vas, Sopron, Moson, Pozsony) és az ott fekvő városokban, a Szepességben, Bártfán, Eperjesen, Pesten és Budán, valamint Baranyában és Bács-Bodrogban, a szlovákoké pedig Nyitrában, Trencsénben, Árvában, Turócban, Liptóban és Zólyomban. Többet, s főleg pontosabbat kézműveseink nemzetiségi megoszlásáról ma nem mondhatunk. Tisztában vagyok vele, hogy a fenti súlypont-felvázolás statikus, egy évszázad összemosott adatain nyugszik. Kívánatos lenne olyan kiindulópontot találni, amelyre valamely fejlődésrajz felépíthető. Jobb híján megismételtem a nyilvántartott céhprivilégiumok nyelvi megoszlásának vizsgálatát az 1686 és 1699 közötti időre leszűkítve. Itt is egy darabnak számolva az ugyanazon évből származó, ugyanazon nyelvű privilégiumokat, és mellőzve azokat, amelyek nyelvéről nincs adat a kataszterben, 372 nyilvántartott céhlevélről van szó; közülük 69 latin nyelvű, 131 magyar, 143 német és 29 szláv (csupa felvidéki, tehát nyilvánvalóan cseh azaz szlovák). Első pillantásra csak a latin nyelvűek viszonylag magas aránya szembetűnő: az 1686-1790 időszakra számított kb. 13 %-kal szemben 18,6 %. Megfogható támpontot kapunk viszont, ha az 1686 és 1699 közti 14 évben kibocsátott és nyilvántartott céhprivilégiumokat területi bontásban is vizsgáljuk. A 372 privilégiumból 234 esik a királyi Magyarország terű-