Századok – 1994

Tanulmányok - Urbán Aladár: Kossuth Lajos és a szegedi olasz foglyok kiszabadítása 1848 októberében V/872

874 URBAN ALADÁR közeli hajóállomásig nemzetőrök sorfala között s magyar gránátosok fedezetével kellett vonulniuk. Mindez nagyobb rendzavarás nélkül történt. A városban ekkor már elterjedt a hír, hogy a történtekért nem egyszerűen az olaszok idegen tisztjei, hanem Bécsből érkezett izgatók a felelősek. Ennek valószínűségét alátámasztja a belügyminiszter aznapi, tehát június 22-én kelt rendelete, amely azonnal megszervezete az Országos Rendőri Hivatalt, amelyet a független magyar államrendőrség csírájának tekinthetünk. Ennek tisztviselői megkezdték a hajó- és vasútállomásnál a fővárosba érkező idegenek ellenőrzését. Ilyen előzmények után érthető, hogy a június 12-i Marczius leszögezte: bűnhődjenek a bűnösök, de az olaszokkal helyre kell állítani a kapcsolatot, mert „nekünk velük együtt egy harmadik közös ellenségünk van".2 Mindezekre emlékeztetnünk kell, hogy jobban értsük a magyar országgyűlésen 1848 júliusában az „olasz segély" kapcsán elhangzottakat. De a felsoroltak segítenek megérteni azt is, hogy a képviselők október 10-én a szegedi volt olasz deportáltak ügyében miért döntöttek Kossuth előterjesztésére olyan magától értetődő egyöntetűséggel. Ami a nyugtalanságtól sújtott Észak-Itália „rendzavaróinak" a Birodalom távoli tartományába, Magyarországra történő deportálását illeti, annak ötlete még 1830-ban Rainer alkirálytól származott. Az erről intézkedő császári rendelet a forradalmi mozgalmak hatására 1831. február 18-án született meg, s Rainer alkirály már február 26-án továbbította a részletes utasítást Milano és Velence kormányzóihoz. Május 29-én pedig már a magyarországi General-Kommando vezénylő tábornoka értesítette Komárom, Arad és Szeged erődjének parancsnokait a tervezett fogolyszállítmányok indulásáról.3 Ezt követően viszonylag rendszeresen indítottak útnak bírósági ítélet nélkül deportáltakat Lombardia és Velence tartományokból, s 1839 áprilisáig hat szállítmánnyal 723 fő érkezett meg a szegedi erősségbe. (A létszám ekkor a halálozások és az amnesztiában részesültek csekély számának levonásával 685 fő volt.4) Ekkor, 1839 júniusában ült össze az országgyűlés, amely kiharcolta a sajtóvétségért elítélt Kossuth Lajos kiszabadulását. Mivel az I. Ferenc császár halála után trónra került I. Ferdinánd (mint magyar király V. Ferdinánd) Lombard-Velence királyává koronázásakor 1838-ban amnesztiát adott a politikai foglyoknak, Csongrád megye országgyűlési küldöttei javasolták a diétának, hogy az amnesztiát nem kapott szegedi foglyok ügyében — akiket a Helytartótanács egyik latin leirata status captivinck, vagyis „államfoglyoknak" minősített — forduljanak felirattal az uralkodóhoz.5 Az említett 1839^0. évi pozsonyi országgyűlésen Csongrád megye küldöttei tehát sérelmezték, hogy a koronázáskor adott amnesztiát nem terjesztették ki a Szegeden őrzött deportáltakra, akiket a Helytartótanács egyik leirata politikai foglyoknak minősített. Az országgyűlés irományai között 132 sérelmi felirat javaslata szerepelt, amelyeket a nádor és királyi helytartó erre a célra kiküldött bizottsága öt osztályba sorolt. Az V. osztályba kerülteket nem teljesíthetőnek minősítették, s ebben a 45. volt Csongrád említett felirati javaslata. Csongrád a deportáltaknak kegyelmet, s az erődnek korábbi funkcióba való visszaadását sürgette, hogy ti. a civil foglyokat