Századok – 1994

Tanulmányok - Egyed Ákos: Kossuth és a székelyek 1848-ban V/831

KOSSUTH ÉS A SZÉKELYEK 1848-BAN 833 vezető rétegnél is erőteljesebb volt a székelység többségét alkotó korábbi katonai rendeknél. Közismert, hogy a Rákóczi-féle szabadságharc támogatása miatt a Habsburg-hatalom a sok százados múltú katonai rendszert megszüntette, s a két katonai rendet, a lovasok (primipilusok) és a gyalogosok (pixidariusok) rendjét adózásra és mindenféle közterhek viselésére kényszerítette. Gyakorlatilag az új hatalom a székelységet megfosztotta ősi szabadságjogaitól. Azonban a területileg megnövekedett birodalomnak olcsó katonaságra volt szüksége határainak védelmére. Ennek érdekében hozták létre a határőri intézményt Magyarország déli határainál s Erdélyben, ahol két román és három székely ezredet alakítottak. A székely határőrövezet által a Székelyföldet tulajdonképpen ketté osztották; az övezethez Csík, Háromszék és Bardóc fiúszék tartozott, viszont Udvarhelyszék és Marosszék azon kívül maradt. E jelenségnek a székely társadalom fejlődésére is mélyreható következményei voltak. Marosszék és Udvarhelyszék régi katonai rendjei megmaradtak a fent már említett állapotukban, viselték az adózás és más állami és helyi közterheket, miközben polgári jogaik is erősen leszűkültek. Mivel korábban a személy szerinti hadkötelezettség s az ezzel kapcsolatos kollektív nemesi státus adómentességet s politikai jogokat biztosított a székelységnek, a határőr övezeten kívüli székelység mindenekelőtt szabadságjogainak visszaszerzésére gondolt akkor is, amikor Wesselényiék a társadalom polgári átalakítását tűzték ki a reformmozgalom egyik fő céljául. A fenti törekvésekben jelentkező ellentmondás képezte 1848-ban is a székely kérdés egyik nehezen megoldható pontját. A másik sérelem a határőri rendszer létrehozásakor keletkezett. Az osztrák típusú határőri rendszert a háromszéki és csíki székelység már megalakításakor is törvényellenesnek tartotta. Ez a rendszer ugyanis örökletes katonai kötelezettséget írt elő a besorozott családok (!) számára, a kötelezettség apáról-fiúra szállt, tehát örökletes volt, akár a jobbágyi státus. A katonáskodás terheit a családok viselték: évente ötvennél több napot vett igénybe a gyakorlatoztatás és határőri szolgálat, néhányszor külháborúkba is bevetették a székely ezredeket. Sérelmek forrása lett a továbbtanulás jogának korlátozása (ehhez a katonai főparancsnokság engedélye kellett), a személyi-egyéni szabad helyváltoztatás lehetőségének csökkentése, a katonai közigazgatás és bíráskodás bevezetése. A katonai parancsnokság még a szabad birtokforgalmat is korlátozta a határőrcsaládok számára, holott korábban ez mindig a székelység jogai közé tartozott. S mivel a székelyföldi határőri rendszer megalakításához a „madéfalvi veszedelem" is hozzátapadt, a határőr székelység legfőbb törekvése az volt, hogy az erőszakkal létrehozott katonai rendszertől megszabaduljon.2 Ez képezte 1848-ban a székely kérdés sarkalatos pontját. Milyen arányt képviselt a szabad székelység és határőri rend az egész társadalomban? Bár a statisztika tudomány korabeli fejletlensége miatt nem tudunk egészen pontos választ adni erre a kérdésre, az adóösszeírások és katonai lustrák adatai alapján bizonyosan elmondható, hogy e két társadalmi kategória az öszszékelységnek mintegy felét tette ki, tehát kétségkívül a székely társadalom központi kategóriáiról van szó. Ha pedig ezekhez hozzászámítjuk a többi szabad székely társadalmi réteget: a városi polgárságot, a reformkorban gyorsan gyarapodó értelmiséget s a nemességet, megállapíthatjuk, hogy a 380-400 000 fős székelységnek mintegy 63%-a a feudalizmus végén is szabad rendekből és rétegekből állt.3 Ez volt a székely társada-