Századok – 1994

Történeti irodalom - Mészáros Lázár emlékezete (Ism.: Pelyach István) III–IV/774

774 TÖRTÉNETI IRODALOM elodázta, végeredményben a gyarmati hatóságoknak adta bérbe. A tanulmány függelékben közli a két eredeti tulajdonos szerint az 1990-es állapotban az ingatlanok pontos jegyzékét, kiterjedését, mai bérlőjét, még az oszmán jog szerinti minősítését is (általában vakuf, tehát egyházi, vagy mülk, tehát magánbirtok). Charles Frazee a vatikáni levéltár (és könyvtár) keleti gyűjteményeit ismerteti, de hasznos áttekintést ad a két gyűjtemény történetéről is. A gyűjteményben III. Ince igyekezett először rendet teremteni. Az avignoni korszakban odavitték, és 1431-1783 között szállították vissza Rómába. A levéltárat IV. Sixtus alapította meg hivatalosan 1475-ben, bíborost rendelt az élére. 1612-ben különválasztották a könyvtárat és a levéltárat. 1809-11 között Párizsba vitték, a visszaadás során az anyag egyharmada elveszett. Már 1822-ben a protestáns Pertzet beengedték kutatni, de csak XIII. Leó tette nyilvánossá. A levéltárban az ügyiratok pontos szíma ismeretlen, nyolc nagy gyűjtemény van, az ortodoxia szempontjából az államtitkárság anyaga a legfontosabb. A könyvtárban ma több mint 2600 görög kézirat található. Az iratok egy része az amerikai St. Louis egyetemen mikrofilmen megtalálható. A függelék válogatott bibliográfiát közöl a feldolgozásokról és a forráskiadványokról. Az egyes tanulmányuk saját tematikájukban sok hasznos anyagot és szempontot adnak. A baj az, hogy ez a tematika nem teljes. Az orosz tárgyú tanulmányok nagyobbrészt csak az óhitűekkel foglalkoznak, a grúz tárgyú inkább a mai helyzetet magyarázza el az amerikai olvasónak, az ukrán tanulmányból hiányoznak az előzmények. A további kutatást elsősorban az utolsóként ismertetett tanulmány szolgálja. Remélhetőleg újabb szimpóziumok tovább tágítják ismereteinket. A grúz meg az ukrán tanulmány azt is mutatja, mennyire bizonytalan az események közepét vizsgáló kortörténet. De ez már nem a szerzők hibája. Niederhauser Emil MÉSZÁROS LÁZÁR EMLÉKEZETE Bajai Dolgozatok, 8. Szerkesztette: Kőhegyi Mihály és Merk Zsuzsa Biya, 1993. 73 1. A magyar történelem egyik legszomorúbb vonása, hogy nemzeti nagyjaink, kiemelkedő történelmi eseményeink meghatározó egyéniségei közül sokan nyugszanak mindmáig idegen földben. Többen azért, mert az emigrációban bekövetkezett haláluk után nem volt, aki gondoskodjon hazahozatalukról, és magyar földbe temetésükről, jónéhányan azonban úgy végrendelkeztek, hogy csak akkor helyezzék őket a haza földjébe, ha Magyarország valóban szabad és független állam lesz. Az 1848/49-es magyar forradalmat és szabadságharcot követő Kossuth-emigráció tagjai közül is számosan várnak még arra, hogy örökre hazatérhessenek. Mészáros Lázár, Magyarország első felelős és független kormányának a hadügyminisztere is közel 133 éve pihent idegen földben, az angliai Titley temetőjében, míg 1991. március 15-én — akaratának megfelelően — magyar földbe térhetett. Ebből az alkalomból tudományos emlékülést rendeztek szülővárosában, Baján, történészek és helytörténészek közreműködésével. Az ülésen elhangzott előadásokat gyűjtötte csokorba Kőhegyi Mihály és Merk Zsuzsa, és jelentették meg a szülőváros önkormányzatának támogatásával 1993-ban. A kis kötet rendhagyó módon egy olyan írással kezdődik, amely Mészáros emigrációban eltöltött éveit veszi számba, illetve az egykori hadügyminiszter földi maradványainak megtalálásáért és hazahozataláért folytatott két és fél évtizedes — politikai felhangoktól sem mentes — „küzdelmet" ismerteti. Solymos Ede, akinek elévülhetetlen érdemei vannak Mészáros emlékének ápolásában és a kutatómunka szervezésében, előadásában csak utalásszerűén villantja fel az emigráns tábornok életútjának legfontosabb állomásait. Minden bizonnyal ennek a következménye, hogy a vázlatos áttekintés egyes megállapításai bizony erős korrekcióra szorulnak. „A szabadságharc bukása után Mészáros Lázár is emigrációba kényszerült. 1849. augusztus 14-én érkezett Törökországba. Teljes biztonságot azonban csak azok élvezhettek, akik áttértek a mohamedán vallásra, míg a többiek ki voltak téve annak, hogy egy esetleges politikai változás — vagy külső nyomás — esetén kiadják őket Ausztriának. Ezért úgy döntöttek, hogy tovább mennek nyugat felé." — írja többek között Solymos tanulmánya bevezetőjében. A fentiekből az kétségtelenül igaz, hogy a szabadságharc leverése után Ausztria és Oroszország kérte a török kormánytól a magyar és lengyel emigránsok kiszolgáltatását, akiknek a sorsa 1849 szeptember közepéig valóban bizonytalan volt, ott lebegett fejük fölött a kiadatás lehetősége, hacsak át nem térnek a mohamedán hitre. Ekkor azonban a Porta — Anglia és Franciaország határozott támogatásával — egyértelműen megtagadta a menekültek visszaadását a két