Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

678 KELEMEN ELEMÉR tárok választották el egymástól. A zömmel egytanítós kisiskolák, az „al-elemik" tömegéből egyébként ajig néhány nagyobb, szervezetileg tagoltabb „fóelemi" iskola emelkedett csupán ki. A mintegy 1200 dél-dunántúli elemi iskola között 1864/65-ben mindössze 23 ilyet — 17 római katolikus és izraelita iskolát — találunk, ezek közül is kilencet a négy megyeszékhelyen (Pécs, Szekszárd, Kaposvár, Zalaegerszeg), a többi 14-et kilenc nagyobb településen (Mohács, Szigetvár; Bonyhád, Dunaföldvár, Paks, Tolna; Keszthely, Nagykanizsa, Sümeg, Tapolca). 2) Középiskolák Magyarország 1865/66. évi közoktatási statisztikája kilenc dél-dunántúli középtanodáról tudósít. (3/a. sz. táblázat) Köztük olyan patinás intézményekkel találkozhatunk, mint az 1699-ben alapított — nyolc évfolyamos — pécsi cisztercita főgimnázium, az 1765-ös akpítású nagykanizsai kegyesrendi és az J 772-ben létesített keszthelyi premontrei al-, ill. a korabeli hivatalos minősítés szerint „nem teljes" gimnázium. A sort további négy algimnázium (a kaposvári r. katolikus, a csurgói és a gyönki református és a sárszentlőrinci evangélikus iskolák), valamint a pécsi községi és a sümegi magán jellegű alreáltanodák teszik teljessé. Az algimnáziumok — a hatosztályú csurgói kivételével — mind négyosztályosak voltak; a pécsi alreál három évfolyamos, az 1857-ben alapított sümegi iskola adatai viszont nem szerepelnek a kimutatásban. (Itt feltehetően szünetelt a tanítás, mert az 1867/68. évi statisztika két évfolyamos alreáltanodaként említi.) A középiskolák adatszerű áttekintése is mutatja, hogy többségüket a 18. század legfontosíbb „iskolateremtő tényezője" (Kanyar J.): az egyház hozta létre; a századforduló táján már a fiai iskoláztatására is nagyobb gondot fordító közép- és kisnemesség támogatásával. A dél-dunántúli fejlődés sajátosságaiból következik, s egyben annak megkésettségét is bizonyítja, hogy a „harmadik rend", a polgárság viszonylag későn jelentkezik önálló igényeivel; a két alreáltanodát 1857-ben alapították. A kilenc iskolában 56 tanár 1347 diákot tanított. A tanulók csaknem 40 százaléka a pécsi főgimnáziumba járt, öt iskola tanulólétszáma pedig még a százat sem érte el. A tanulók létszáma aránytalanul oszlott meg az egyes megyék között is. A két baranyai (pécsi) iskola tanulóinak száma az összlétszám 55 százaléka, a három zalai iskoláé 22, a két-két somogyi, ill. tolnai algimnáziumra 14, ill. 9. százalék jutott. Ezt az aránytalanságot még jobban érzékelteti a lakosság, ill. az ezekbe a középiskolákba járó tanulók számának arányát mutató viszonyszám. Amíg Baranyában 382,7 lakosra jutott egy középiskolai tanuló, addig Zalában 1125,8; Somogyban 1537,7; Tolnában pedig 1870,6 volt ez az arány. Kétségtelen, hogy ezeknek a középiskoláknak a vonzáskörzete nem közigazgatási-földrajzi elveken alapult, hanem egy-egy nagyobb táj azonos hitfelekezetű lakosságának a vallási összetartozásán. Ez a hagyomány volt még korszakunkban is a legfőbb szervező elv egy-egy iskola vonzáskörzetének megyehatárokon átnyúló alakulásában. Kivételt ez alól a katolikus gimnáziumokban rohamosan növekvő létszámú izraelita tanulóifjúság jelentett: ők elsősorban az adott iskolavárosok lakosságából toborzódtak. A dél-dunántúli fejlődés fáziskésését jelzi — a művelődési-iskoláztatási lehetőségek tekintetében is — az a tény, hogy amíg az ország lakosságának 8,2 százaléka