Századok – 1994
Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674
676 KELEMEN ELEMÉR (116,5 százalék), Baranyában és Somogyban lényegében változatlan maradt, Zala megyében azonban jelentősen csökkent (568-ról 249-re!). E változások a korábbinál arányosabb és koncentráltabb településszerkezet kialakulása felé mutatnak. Ha az egy településre jutó lakosság számát vizsgáljuk, a dunántúli megyék rangsorában nem mutatkozik jelentős eltérés, a változás ütemét, arányait figyelve azonban egyfajta kiegyenlítődést tapasztalhatunk: a hagyományosan aprófalvas megyékben ebben az időszakban igen nagyarányú — 187 és 263 közötti — volt az egy településre jutó lakosság százalékos arányának a növekedése. (A változás ütemét tekintve: Zala az 1., Somogy a 3., Baranya az 5. a dunántúli rangsorban.) Ám ezzel együtt is, ezekben a megyékben az átlag nem éri el az ezret, s elmarad mind a dunántúli, mind az országos átlag mögött. Tolna megye a kb. 1720-as átlagával „kilóg" a dél-dunántúli megyék sorából, ez lehet az egyik magyarázata a későbbi, sok tekintetben kedvezőbb irányú fejlődésének. Ezeknek a változásoknak természetesen közvetlen befolyása volt az iskolák és a tanítók számának alakulására (1/b., c. sz. táblázat); hiszen a lakosság, ill. az iskolás korú gyermekek bizonyos létszáma elengedhetetlen előfeltétele az iskolaállításnak és -fenntartásnak. Törvényszerű tehát, hogy mind az iskolák — s ezzel együtt a tanítók — számának abszolút növekedésében, mind az egy településre jutó iskolák, ill. tanítók arányának növekedését tekintve, a dél-dunántúli megyék vezetik a dunántúli rangsort. Baranyában pl. 326., ill. 382 százalékkal nőtt az iskolák, ill. a tanítók száma. Somogy megyében ez az arány 252, illetve 295 százalékos. A 18. század végén elöl álló megyékben ez a folyamat érthetően lelassult, egyenletesebb — főleg az iskolák számát tekintve. Az ettől jelentősen eltérő tanítói létszámváltozás azonban az északi megyékben egy differenciáltabb, belsőleg tagoltabb iskolahálózat, a több tanítóval dolgozó nagyobb iskolák, az intenzívebb — modernebb — iskolai munka feltételeinek a kialakulását jelzik. Amíg Mosonban 1869-ben pl. 1,62 az egy iskolára jutó tanító-átlag, addig a rangsor végén található Zalában 1,29, Baranyában és Somogyban pedig 1,17. (Tolna 1,50-es átlagával más kategóriába tartozik, a rangsor 3. helyén áll.) Az itt bemutatott fejlődési tendenciák alapvető okaként — a népességnövekedés és a településszerkezet változásaihoz hasonlóan — a dunántúli gazdasági és társadalmi viszonyokban végbement korszakos változásokra utalhatunk; elfogadva — és igazolva — Katus Lászlónak azt a megállapítását, hogy „a Dunántúl a gazdasági-társadalmi és kulturális fejlettség szempontjából egy északi és egy déli félre osztható".1 A 18. század végi lokális — elsősorban Bécs és a Duna közelségétől függő — prekapitalista fejlődésből jól levezethető magasabb és differenciáltabb művelődésiiskoláztatási igények fokozatos elterjedése a tőkés fejlődés általános térhódításának — és esetenkénti súlypontváltozásainak — természetes kísérőjelensége. A népoktatás alapfeltételeinek fentebb vázolt fejlődése, elsősorban az iskolák és a tanítók számának nagy arányú növekedése a dél-dunántúli régióban tipikus extenzív fejlődés. Ha finomabb minőségi mutatókat — az arányos tanítóellátottságot, az egy tanítóra vetített össznépességet vagy az iskolába járás arányait — vizsgáljuk, adataink a tör-1 Katus: i. m. 18. 1.
