Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 565 ményekre történik ugyanis utalás, hanem arra, hogy így a háború bármily kimenetele esetén kedvező lehetőségek adódnak a Monarchia számára. Ha győz Poroszország, hosszú ideig kimerült marad, és a Monarchia ez idő alatt kiépítheti védelmét, ha vereséget szenved, mód nyílik a sikerteljes és dicsőséges beavatkozásra és arra, hogy Németország sorsának intézését ismét kezébe vegye.20 8 Ismerős gondolatok ezek, hiszen éppen az uralkodó volt az, aki a porosz győzelem kedvező kihatásait ilyen értelemben szóba hozta,20 9 a Németországba való visszatérés reménye pedig változatlanul egész lényét eltöltötte. A felterjesztésben Beust ezeknek a vágyaknak és titkos reményeknek a megvalósulási esélyeit csillantotta fel, és nem számított rosszul. Az uralkodó minden bizonnyal a kedvező kilátásoktól impresszionálva hozta meg pozitív döntését. Hogy Beust csak az uralkodó meggyőzésére szánta érveit, vagy maga is számolt a felvázolt eshetőségekkel, eldönthetetlen. A felterjesztéssel egyidős és a valamivel későbbi dokumentumok mindkét variációt valószínűsítik. Beust november 20-án azt írta Metternichnek, hogy Elzász-Lotaringia átengedése a béke nélkülözhetetlen feltétele,21 0 november 29-én pedig utasította a müncheni és stuttgarti osztrák-magyar követeket, hogy a jövőben tartózkodóan viselkedjenek és kerüljék el a beavatkozás látszatát.21 1 Az augusztus óta folytatott külpolitika két alaptézisének feladása arra vall, hogy a decemberi felterjesztés megírása alkalmával tollát nem hátsó gondolatok vezették. December elején viszont újra felkarolta a békeközvetítés ügyét,21 2 és januárban is erőteljesen felemelte szavát Franciaország érdekében.21 3 Az eljárás arra enged következtetni, hogy résnyire mégiscsak nyitva hagyta a Németországra nyíló ajtót. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1871 májusában szükségesnek tartotta, hogy újabb emlékiratban érveljen a németországi változások végleges volta mellett,21 4 akkor azt kell gondolnunk, a decemberi felterjesztés elkészítése alkalmával az uralkodóval együtt ő sem tartotta kizártnak, hogy a Monarchia még a közeljövőben viszszatérhet Németországba. Ebben az összefüggésben nem a német, hanem az osztrák-magyar közeledés minősíthető alkalmi megnyilvánulásnak. A december 25-i felterjesztés a közös külügyminiszter és az uralkodó titka maradt, ezért a kortársaknak nem adhatott tápot a szándékok vizsgálatához, amellyel a történetírás oly szívesen foglalkozik. A korabeli diplomácia magát a tényt, a Monarchia és Németország közötti kibékülést észlelte, és abból vont le a maga számára helytálló, vagy eltúlzottnak bizonyult következtetéseket. A Bécs és Berlin közötti jegyzékváltásban harmadik hatalomról nem esett szó, de hogy a kapcsolatok normalizálása a Monarchia és Németország egycb kapcsolataira sem marad hatás nélkül, az a dolog természetéből adódott. Franciaország és Oroszország, az a két hatalom, amelyet a Monarchia és Németország kibékülése közvetlenül érintett, teljesen eltérő módon reagált. A francia külpolitika vezetői azt a következtetést vonták le a maguk számára, amit Beust fentebb említett utasításai sejteni engedtek. Baudin, Franciaország újonnan kinevezett konstantinápolyi nagykövete, útban állomáshelyére, 1871 január végén Bécsbe érkezett. A közös külügyminiszter a delegációs ülés alkalmával ekkor a magyar fővárosban tartózkodott, ezért a francia diplomata Bécsben az ügyintézéssel megbízott Aldenburg báróval, a közös külügyminisztérium osztályvezetőjével tárgyalt. A tárgyalásokról Aldenburg levélben tájékoztatta Beustot. A levélből kitűnik,
