Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
564 DIÓSZEGI ISTVÁN következményeinek elhárításában, másként viselkedtek, mint ahogy azt Bécsben elvárták és feltételezték. Az orosz felbuzdulás, amelynek indítékai mindmáig homályosak, csupán néhány hétig tartott, és a bécsiekkel való rövid kacérkodás után a cár és kancellárja újra Bismarcknak fogadott hűséget. A brit külpolitikától csak intelemre és jótanácsra tellett, de nem volt hajlandó arra, hogy nyomást gyakoroljon Poroszországra. Franciaország pedig, amelynek regenerálódásához augusztus végén oly sok reményt fűzött a közös minisztertanács, szeptember elején döntő katonai vereséget szenvedett, és erejéből azóta csupán a szívós, de kilátástalan védekezésre tellett. És miközben egyre fogyott a remény, hogy Poroszországot megállíthatják Németországban és hogy rábírhatják a Franciaországgal való méltányos békére, a Monarchia pozíciói az orosz szerződésszegés következtében keleten is veszedelmesen meginogtak. Franciaország, a párizsi szerződés kezdeményezője, tehetetlen volt, Anglia a keleti kérdés miatt nem akarta a kardját kihúzni a hüvelyéből, Törökország meg jobbnak látta, ha aláveti magát Oroszországnak. A Monarchia nyugaton is, keleten is elszigetelődött. Magára maradva nem kockáztathatta, hogy egyszerre legyen rossz viszonyban a kontinens két legerősebb katonai hatalmasságával. A Monarchia és Poroszország kibéküléscnek dokumentumai, Bismarck 1870. december 14-én Schweinitznek küldött utasítása, és Beust december 26-i, Wimpffenhez intézett válaszlevele jól ismertek, hiszen még annak idejcn közzétették őket a német hivatalos akták gyűjteményében,20 4 illetve az osztrák-magyar vöröskönyvben.20 5 A német későbarokk stílusában, veretes körmondatokkal fogalmazott iratok voliak ezek, a kor szokásos »udvarias diplomáciai nyelvezetével. Tartalmi tekintetben két mozzanat világlott ki belőlük: hogy mindkét részről érvénytelennek tekintik a prágai békének a délnémet államokra vonatkozó cikkelyeit, és hogy a két állam között a jövőben mindkét részről barátságos kapcsolatokat óhajtanak. Hogy a két irat némiképp eltérő szóhasználatából, mo.-,datfűzéscből és hangsúlyaiból adódhat-e olyan következtetés, mint amit Heinrich Lutz levont, hogy a jegyzék német részről az alkalmi, osztrák-magyar részről a tartós közeledést szolgáltak,206 tisztán filológiai alapon nem dönthető el. A választ a jegyzékek keletkezésével kapcsolatos háttér iratok adhatják meg. A Bismarck által küldött utasításnak nincs közvetlen előzménye. Az 1866-ig visszanyúló iratok viszont önmagukért beszélnek, és a tartós közeledés szándékára vallanak. Az osztrák-magyar szándékok jobban vallatóra foghatók. Beust ugyanis december 25-én emlékiratot intézett az uralkodóhoz, amelyben a német ajánlat elfogadásának, illetve elutasításának esélyeit mérlegelte. A felterjesztés régóta ismert, több mint száz évvel ezelőtt Beust visszaemlékezéseiben megjelent,20 7 de a hozzá csatlakozó egyéb kiadatlan iratokkal együtt ma is az osztrák-magyar döntéshozatal legfontosabb forrása. Az emlékirat Heinrich Lutz értelmezése szerint elsősorban az uralkodó meggyőzése céljából készült. Innen az iratban megfogalmazott sarkított alternatíva: vagy az azonnali hadbalépés Poroszország ellen, vagy a porosz ajánlat fenntartás nélküli elfogadása. Az első lehetőség választása elleni ervelés egyértelmű: a hadbalépés a hadsereg felkészületlensége miatt katonai szempontból megalapozatlan, a delegációk várható rosszallása miatt belpolitikai tekintetben elhibázott, a biztosra vehető orosz retorzió miatt külpolitikailag kockázatos. A porosz ajánlat elfogadása melletti argumentáció viszont ambivalens. Nem a várható pozitív következ-
