Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
562 DIÓSZEGI ISTVÁN vezérkarban tanácstalanság mutatkozott a teendőket illetően. Az erődítmények tűz alá vételéhez előbb az ágyúpark hiányzott, majd amikor megérkeztek a lövegek, vita támadt a célszerű felhasználásról. Többen, így Moltke is, jobb helyen látták azokat a mozgó alakulatoknál, és Párizs kapitulációját az időre bízták.19 0 A szövetségi kancellár szeptember közepétől magánleveleiben gyakran kritizálta a hadvezetést, most az elhúzódó eredménytelenség láttán szükségesnek és indokoltnak vélte, hogy nézeteinek hivatalos formában is kifejezést adjon. November 18-án felterjesztéssel fordult az uralkodóhoz, amelyben kifogásolta, hogy Párizs erődítményeinek bombázása még mindig nem kezdődött el, rámutatva arra, hogy a főváros nagy német erőket lekötő körülzárása teszi lehetővé az ellenfélnek, hogy csapatokat összpontosítson és akciókat kezdeményezzen.19 1 Két hét múlva még inkább direkt módon avatkozott katonai ügyekbe. A francia hadsereggel és a polgári lakossággal szembeni enyhe magatartást bírálta, és kiállt amellett, hogy a jövőben kevesebb hadifoglyot ejtsenek (vagyis gyilkolják le az ellenfelet), és a lakossággal a túsz-szedés és a megsarcolás révén jobban éreztessék a háború terheit.19 2 Különös, és a korabeli hadviselés szabályaival szögesen ellenkező elgondolások voltak ezek, és Eberhard Kolb joggal jegyezte meg a hadviselés és a politika kapcsolatáról szóló tanulmányában, hogy bennük a szövetségi kancellár tanácstalansága tükröződött.193 Valójában Bismarck csak a katonai eszközök megválasztásában volt tanácstalan. A félistenek, ahogy ő a vezérkar tábornokait nevezte, meg is mosolyogták az amatőr katonai stratéga ötleteit, mert a tüzérség Párizs előtti koncentrációja ellenkezett bizonyos katonai megfontolásokkal, és a francia civil népesség megnyomorítása sem ígért semmiféle hadászati előnyt. A szövetségi kancellár politikai célkitűzéseinek helyességét azonban aligha vitathatták. A cél a háború mielőbbi befejezése volt, mert amíg az ágyúk feleseltek egymással, a nagyhatalmi beavatkozás lehetősége mindvégig fennállott, és az interveniálás kérdésessé tehette a hőn óhajtott annexiós békét. Bismarcknak nem voltak kétségei saját elemzésének helyességét illetően, de azt is tudta, hogy nézeteit a katonákkal aligha fogadtathatja el. Ezért miközben a félistenekkel birkózott, a diplomácia védőernyőjét a végső cél eléréséig a háborúzó Németország fölött tartotta. Az intervenciós kísérleteket eddig virtuóz módon hárította el, és azzal, hogy most a Monarchiával való végleges kibékülést vette célba, újabb hatékony eszközt vélt választani annak biztosítására, hogy a háború továbbra is csupán Németország és Franciaország ügye maradjon. A közös külügyminiszternek, mind a Monarchia nemzeteinek külpolitikai elvárásait, mind a nemzetközi erőviszonyok alakulását tekintve jó oka volt arra, hogy a szövetségi kancellár békülésre kinyújtott jobbját elfogadja. Annak az irányvételnek a belső bázisa, amely a porosz győzelmek következményeinek elhárítására törekedett, igazából már induláskor sem volt kellőképpen szilárd, és ez a bázis az ősz folyamán még inkább összeszűkült. A hagyományos poroszellenes politika jószerivel már csak az uralkodó környezetében, a hadseregben és a hivatalnoki karban talált támogatást, de egyre kevésbé találkozott a vezető nemzetek közérzületével. A konzervatív körök részéről mutatkozó támogatás ki is lépett abból a keretből, amelyet a közös külügyminiszter racionálisnak tartott, ezért kevésbé bizonyult használhatónak. Kuhn közös hadügyminiszter december elején az uralkodóhoz intézett emlékiratában azt indítványozta, hogy a Monarchia üzenjen hadat Poroszország-
