Századok – 1994
Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394
FIGYELŐ 409 a véleménye, hogy az elnök ha tesz némi engedményt az izolacionista republikánusoknak, úgy megkapja a Szenátus kétharmados hozzájárulását. A Népszövetséghez való csatlakozás kudarcát a legtöbb amerikai úgy értékelte, mint visszatérést az elszigetelődés régi politikájához. Ez azonban anakronizmus volt, mert „magának az Egyesült Államoknak világbeli helyzete változott meg, lehetetlenné téve a visszatérést a tizenkilencedik század külpolitikai gyakorlatához". Jól mutatják ezt a demokrata Wilsont követó republikánus kormányzat 1921-22-ben Washingtonban kidolgozott nemzetközi megállapodásai (öthatalmi flottaegyezmény, kilenchatalmi egyezmény Kína területi integritásáról, négyhatalmi egyezmény a Csendes-óceán nyugati térségének rendjéről), amelyek jelzik az Egyesült Államok súlyát és szerepét a nemzetközi kérdésekben. Igaz, ilyen egyezményekre nem került sor az európai államokkal, de az Egyesült Államokat megváltozott szerepe a nemzetközi pénzpiacon (ti. adósnemzetből hitelezővé vált) fontos tényezővé tette mind nyugat, mind pedig Közép-Európa háború utáni gazdasági életében. (így ez segítette a vesztes Németország háború utáni talpraállását.) Mindezt tetézte a nemzetközi monopóliumok kialakulása, amelyek időnként együttműködtek az amerikai külügyminisztériummal oly módon, hogy csak ott ruháztak be, illetve: magánszemélyek és bankok csak ott ruházhattak be, ahol a helyi politika megfelelt az Egyesült Államok elképzelésének. (Ezt a gyakorlatot nevezték azután „dollárdiplomáciának".) Ez — mondja a szerző — „az Egyesült Államok uralkodó gazdasági pozícióját a külpolitika eszközévé avatta". Mindehhez a könyv még hozzásorolja az izolacionistának egyáltalán nem tekinthető 1928-ban megkötött Kellog-Briand paktumot, amely értéktelennek bizonyult ugyan, de az Egyesült Államok ennek aláírásával részt vett egy Európát érintő multilaterális egyezményben. Ezek az egyezmények tehát eltértek a szokásos külpolitikai gyakorlattól. Ugyanakkor megfelelnek azoknak a korábbi törekvéseknek, hogy az Államok cselekvési szabadságát semmilyen külhatalmakkal kötött egyezmény ne korlátozza. Ez — mondja Degler professzor — jellemezte az amerikai külpolitikát 1800 óta, amikor az 1778. évi francia-amerikai szövetségi szerződést sikerült felbontani. Ez a törekvés jelentkezett Wilson álláspontjában, aki az 1917. évi hadbalépést társult (associated), nem pedig szövetséges (allied) viszonynak tekintette. Érvényes ez a magatartás a kilenchatalmi egyezményre is, amelyben az Egyesült Államok támogatta Kína területi integritását, de semmiféle kötelezettséget nem vállalt annak megvédésére sem egyedül, sem más szerződő felekkel együtt. Ez jellemezte a Kellog-Briand paktumot is, amelyben az aláírók lemondtak a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről, de ez az egyezség nem kötelezte az Államokat — miként más aláírókat sem —, hogy az esetleg megtámadottnak segítséget kell nyújtania. „A húszas évek valamennyi hivatalos nemzetközi egyezményéből tökéletesen kimaradt az a kötelezettség, hogy Amerikának együtt kell működnie más országokkal, amint azt a Népszövetség alapokmánya egyébként előírta." Ez az izolacionizmus tehát nem zárta ki a más hatalmakkal kötendő egyezményeket, sőt az amerikai gazdasági és katonai hatalom alkalmazását sem, mint az történt Közép-Amerikában — de csak addig a pontig, amíg az Egyesült Államok a nemzetközi ügyekben megőrizte cselekvési szabadságát. „Az új elszigetelődési politika tehát — tömören — nacionalista és aktivista volt" — állapítja meg Degler professzor.
