Századok – 1994
Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394
410 FIGYELÓ Az 1930-as évek izolacionizmusa több forrásból táplálkozott. A gazdasági internacionalizmus, a kereskedelem fejlődése békét kívánt. Ez volt az üzleti körök és a kormány célja egyaránt. De az elszigetelődés híveit befolyásolta a félelem az eljövendő háborútól, a „gépek háborújától", amely elpusztíthatja a civilizációt. Mások az új világháborút követő elnyomástól féltek. A politikusok érthetően aggódtak, hogy veszélybe kerül az Egyesült Államok külpolitikai cselekvési szabadsága. Tény, hogy 1935 őszén, amikor kitört az olasz-etióp háború, Roosevelt elnök is a hagyományos nézetet: a Washington elnök által javasolt távolmaradást hirdette. (Ilyen megközelítés alapján érthető, hogy az elnök aláírta az 1935-37. évi semlegességi törvényeket.) Hitler 1938 utáni sikerei, valamint Japán egyre erősödő helyzete Kínában és a Csendes-óceánon komolyan fenyegetett az erőviszonyok világméretű átrendeződésével. Az amerikai közvélemény lassan ébredt rá fenyegetettségére. 1939 januárjában még az amerikaiak többsége nem tartotta magától értetődőnek, hogy az Egyesült Államoknak meg kellene védenie Mexikót, Brazíliát vagy a Fülöp-szigeteket egy esetleges támadástól. 1940 augusztusára már megfordult a közvélemény, s az említettek megvédését indokoltnak vélte. Vagyis 1940-ben — eltérően 1917-től — az amerikaiak úgy érezték, hogy biztonságukat veszély fenyegeti. 1940 őszén, az Angliát sújtó német légitámadások idején már természetesnek tartották, hogy az angoloknak segítségre van szükségük, s 1941 márciusában az elnök minden nehézség nélkül fogadtatta el a kölcsönbérleti (Lend-Lease) szerződést. Majd amikor 1941 augusztusában Roosevelt és Churchill kidolgozták az Atlanti Chartát és megállapodtak a háború utáni célokban, amerikai részről ez „a legkevésbé semleges cselekedet volt, amit valaha hithű semleges véghezvitt". Máig kérdéses — írja a szerző —, hogy Roosevelt akarta-e a háborút, ha az szükségessé válik ahhoz, hogy Hitlert feltartóztassák. A dilemma az izolacionista érzület és aközött a fenyegetés között feszült, hogy Anglia elbukhat a német túlerővel szemben. Ezt a dilemmát a Pearl Harbor elleni japán támadás megoldotta, miként Hitler ezt követő hadüzenete tárgytalanná tette azt a gondot is, hogy Amerika vállalja-e a kétfrontos háborút. Az Egyesült Államok hadbalépése pedig szükségszerűen vezetett az 1917. évi hadbalépés újraértékeléséhez. A többség már 1941 nyarán nem tekintette hibás lépésnek Wilson akkori döntését. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a versailles-i békerendszer és a washingtoni egyezmények romjain „a németek és a japánok olyan világot igyekeznek teremteni, amely barátságtalan, sőt veszélyes az Egyesült Államokra", már nem volt többé komoly ellenzéke egy új nemzetközi szervezet létrehozásának. 1943-ban a Kongresszus mindkét háza támogatta az Egyesült Államok részvételét egy ilyen szervezetben, amelyről Roosevelt, Sztálin és Churchill 1943-ban a teheráni és 1945 februárjában a jaltai konferencián döntött. „így azután, mielőtt véget ért volna az európai háború, az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy részt vesz egy olyan nemzetközi szervezetben, amelyik akár erő alkalmazásával is fenntartja a békét." Egyes amerikai vezetőket a háború vége felé nyugtalanított az oroszok nyugati előretörése. Roosevelt azonban jól érzékelte, hogy a háború befejezését követően gyorsan végre kell hajtani a leszerelést, vagyis haza kell szállítani a katonákat. A Németország feletti győzelmet követően egy év alatt az Egyesült Államok felére csökkentette a hadsereg létszámát. Ez megnövelte a Közép-Európában állomásozó
