Századok – 1994
Közlemények - Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben II/352
AD VENAE ET PEREGRINI 363 vannak száradva, hogy a tagjaik nem oszlanak széjjel Úgy tartom, hogy ennek a talaj az oka, a köznép különböző mendemondákat tart a halottakról. "6 6 Nem kell az Alpokban bolyongania az utasnak, hogy eltévedjen, ez még az aránylag sűrűn lakott vidéken is megesik vele. A rossz tájékozódás jellemzó esetét Albrecht Dürer említi németalföldi útinaplójában, amikor Aachenből egy rövid távolságot hat óra alatt tesz meg, ,/nert a fuvaros nem ismerte az utat és eltévedt",6 7 Az égiek legfeljebb csak a firmamentum csillagaival segítenek. A csillagos égbolt szerinti tájékozódás nemcsak a tengeri, hanem a szárazföldi közlekedésben is használatos. Ez magyarázza az éjszakai utazásokat. Ferdeszájú Boleszló lengyel király 1103 őszén „csak a csillagok szerint tájékozódva " jut el Glogauból Kolbergig. A néptelen balkáni hegyek pedig még az irányt mutató égi lámpásokat is eltakarják, ahogy azt Gregorasz Nikéforosz 1326-os szkopjei útján megörökíti: „a holdvilágtalan éjszakát még sötétebbé tették az égig érő hegyormok, melyek még a csillagok látásától, tehát az egyetlen tájékozástól is megfosztottak bennünket,"6 8 Hiába vannak térképek már a 15. században, ezek ekkor még inkább a hajózás szolgálatában állnak (az ún. portolánok). A legtöbb 16. század eleji térkép sem ábrázolja az utakat, csak a nagyobb településeket tüntetik fel. Szinte egyedi kivételnek számít az az egylapos nyomtatvány, amely a Dietrichstein hercegek egykori nikolsburgi könyvtárából bukkant fel egy 1933-as árverésen. Az 1515 táján készült köralakú térkép felirata szerint a Nürnberg körül fekvő 25 mérföldes körzetben fekvő városokat és utakat tartalmazza Jénáig, Pilsenig, Memmingenig és Heidelbergig. A felirat még hozzáteszi: ,J)em jungen wandermann fast nützlich" vagyis A fiatal vándornak igen hasznos.69 Ilyen térkép azonban nyilván csak ebben a frekventált körzetben, a rendszeressé váló dél-németországi legényvándorlás igényeit kielégítve készül. A messzebbre igyekvő vándor — ha egyáltalán olvasni tud — legfeljebb az antik itinerariumokhoz hasonló zarándokkalauzokra van rászorulva, melyek az egyes helységek közötti távolságon kívül csak a felkeresendő templomokat és ereklyéiket említik meg.7 0 A legtöbb, amit tehet, hogy kérdez a szembejövőtől vagy attól, akit egyáltalán előtalál. Számunkra első pillanatban talán historizáló irodalmi eszköznek tűnne az a kérdés, amely a Toldi nevezetes jelenetében hangzik el: „Hé paraszt ! melyik út megyen itt Budára ?" Az epizódot nyilván azért írja meg a költő, mert az kiváló expozíció lehet egy lelki folyamat megindulásához és egy történéssorozathoz is. Igen ám, csakhogy ez a jelenet megvan már Ilosvainál is. (53-64. sor) Lacfi András hadával Erdélyből Budára megy; Váradot elhagyva, Nagyfalu határán eltéved. „Ott egy általúton hogy ő mégyen vala, Véletlenül útát elvesztette vala. " Egy szénásszekér tövén akadnak Miklósra. „Sok szóval az útat tőle kérdik vala; Tholdi Miklós ezen igen búsult vala: Nyomó-rúdat fél kezével kapta vala, Buda felé utat azzal mutogat vala."1 1 Ez hát a tájékozódás tipikus módja, ( az útbaigazításra persze nem Toldi példája a jellemző), bár az efajta kérdésnek érthetően kevés a történeti dokumentuma. A gyulafehérvári Batthyáneum 1520 táján írt ferences Manuáléjában található ez a mondóka:
