Századok – 1994
Tanulmányok - Kubinyi András: A Jagelló-kori Magyarország történetének vázlata II/288
A JAGELLÓ-KORI MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI VÁZLATA 293 igazgatni, a közigazgatásban helyettesíteni, a bandériumokban katonáskodni szép számú alkalmazottra volt szükség. És itt egy furcsa ellentétre figyelhetünk fel! Ez — a továbbiakban szinonimaként alkalmazott — familiárisi-servitori rendszer mindkét fél számára, azaz a főurak és a köznemesség számára egyaránt gyakorolt nagyon pozitív és nagyon negatív hatást. Nézzük először a főurakat. Az nyilvánvaló, hogy nagy számú servitorra volt szükségük, ezek száma (és vagyonossága) növelte az úr hatalmát, befolyását. Erre a legjobb példát Újlaki Miklós boszniai király (1471-1477) birtokai szolgáltatják. Újlaki 28 uradalmában 17 vár, 9 kastély és 9 mezőváros, míg familiárisai 23 uradalmában 8 vár, 10 kastély és 15 mezőváros terült el. Pedig csak a köznemesség leggazdagabb rétegéhez tartozó familiárisok birtokait soroltuk fel, de még így is Újlaki familiárisain keresztül birtokainak majdnem kétszeresén tudott befolyást gyakorolni.2 3 Minél hatalmasabb úr volt valaki, annál inkább törekedett a nemesség vezető rétegébe tartozó servitorokat alkalmazni, hiszen általuk csak saját hatalma nőtt. Nemegyszer előfordult, hogy az úr a birtokai között fekvő területen kulcshelyen levő birtokos nemest erőszakkal kényszerítette be famíliájába. A familiárist — főleg ha bizalmi állást töltött be — jól meg kellett fizetni. Egy Jagelló-kori nagybirtokos várnagya évi jövedelme megközelítette egy tekintélyes középbirtokos bevételét. Pl. 1512-ben a két hunyadi várnagy kapott fejenként 158 Ft-ot, együtt 10 Ft-ot két ruhára, valamint 300 köböl búzát, ugyanannyi zabot, 100 sertést és 80 juhot.2 4 A nagybirtok jövedelmének tekintélyes része ráment ezért a kezelési költségekre. Majdnem azt lehetne mondani, hogy az urak ráfizetésesen termeltek. Valóban, ha a bandériumtartás címén szedett hadakozó pénz, továbbá a királyi adó esetleges törvényes, vagy nem törvényes eltulajdonítása nem lett volna, ezt mondhatnánk. Ahhoz azonban, hogy az úr olyan nagy számú és tekintélyes familiárist foglalkoztasson, akikkel hatalmát és befolyását tovább tudja növelni, ez sem lehetett teljesen elég. A familiárisok számának növelésére az állami funkciók betöltése volt az egyetlen járható út. Nem lehet véletlen, hogyha egy ilyen tisztséget betöltő úr meghalt vagy leváltották, akkor épp legtekintélyesebb familiárisai távoztak el a családtól. A servitorok — legalábbis felső rétegük — valamiféle tanácsot alkottak az úr mellett, aki nem egy esetben hozzájárulásuk nélkül de facto nem intézkedhetett.25 Mindehhez hozzájárult az úr familiárisai feletti bírói hatalma ellen a köznemesség által rendszeresen folytatott küzdelem. Igen tanulságos erre egy 1524. évi eset. Várdai Ferenc erdélyi püspök egyik várnagyát „mint számadatlan szolgáját" (magyar nyelvű, de mai helyesírással írjuk át) lecsukatta. Testvére kérésére a nemesség a királyhoz fordult: „erdéli pispek ő kegyelme elfeledte az nemesek szabadságát, ez mi atyánkfiának atyafiát minden tervén (törvény) nélkül megfogta, fogságban tartja". A királyi tanácsban Drágffy János — a későbbi országbíró — azt a nagyúri álláspontot képviselte, hogy az úr számadatlan szolgáját lecsukathatja. (Drágffy Várdai rokona és barátja volt.) Végül is egy bizottságot küldtek ki, a várnagyot ugyan kiengedték, de el kellett számolnia. (Azaz a sikkasztást meg kellett térítenie.)2 6 Az eddigiekből világos az is, hogy mi volt kedvező a köznemesi servitor számára: mindaz, ami a nagyúrnak hátrányos. Jelentős jövedelmet élvezett tehát, ura tekintélye védőpajzsa alatt saját magának is hasznot szerezhetett. Urától gyakran kapott jutalmat, olykor birtokokat, máskor drága öltözeteket, ékszereket, fegyvereket.27 A középnemesek korabeli végrendeletei gyakran bizonyítják az öltözési, ill.
