Századok – 1994

Történeti irodalom - Minderheitenfragen der Südosteuropa (Ism.: Radó Bálint) I/217

218 TÖRTÉNETI IRODALOM 218 legfontosabb elemeiként a földrajzilag jól elkülöníthető településterületet, a közös nyelvjárást, az evangélikus vallást és a teljes kulturális örökséget említi. Számbaveszi a népcsoportra vonatkozóan a 15. század közepétől megjelent feldolgozásokat, így többek között Aeneas Silvius Piccolomini, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Hontems János és a császári diplomata, Georg Reicherstorffer írásait. A kötetet szerkesztő Gerhard Seewann Erdélyi szász, magyarországi német, dunai sváb? címmel elmondott előadásában Délkelet-Európa németségének azonosságtudatát tette vizsgálat tárgyává, pontatlannak minősítve mind az „erdélyi szász", mind pedig a „dunai sváb" elnevezést. A szászok ugyanis köztudomásúlag nem Szászországból érkeztek, s a svábok is csupán elvétve a Svábföldről. Az előbbi elnevezés legalább középkori gyökerű, ami az utóbbiról nem mondható el. Az a 20. század két geográfusának, a grazi Robert Siegernek és a stuttgarti Hermann Rüdigernek íróasztalán született meg. Seewann a magyarországi németség három identitástípusaként a megtelepedés századától a 20. század elejéig, néhol az első világháború végéig élő „Deutschungar"-típust, mely erős kötődést jelentett a magyar nemzethez, a két világháború közt előretörő „népi" („völkisch") típust, végül az 1945 után ismét a kettős identitást kiemelő „magyarországi német" típust különböztette meg. Wolfgang Aschauer, a Göttingeni Egyetem Földrajzi Intézetének tanára, A magyarországi németek azonosságtudata címen tartott előadásában az etnikai identitás két formájára hívta fel a ügyeimet. Egyfelől az idősebb emberek azonosságtudatára gondolt, mely helyi hagyományok és kulturális örökség alapján alakult ki, másfelől a fiatalabb generációkra, melyeknek tagjai korunk nemzetiségi értelmiségeiként nemzetiségük kultúrkincseivel jelentős részben intézményi keretekben, iskolákban, különböző kulturális egyesületekben ismerkedtek meg. így természetes, hogy maguk is ezen intézményi kereteket használják fel az örökség továbbadására. Szükséges az, hogy ez a csoport a magyarországi németség kultúrájának elemeit előbb értéknek ismerje fel és átörökítendőnek minősítse. Ebben az értelemben a csoport azonosságtudata előfeltétel az örökség átvételéhez és továbbadásához. Ezzel szemben az idősebbek esetében az örökségen át vezetett az út az identitás kialakulásáig. Szita László, a Baranya Megyei Levéltár igazgatója A horvátországi magyarok azonosságtudatának problémái címen mondta el hozzászólását. Meglátása szerint abban, hogy a századelő százezres magyarsága Horvátországban már a felére csökkent, szerepe volt az asszimilációnak, az egykerendszernek, a századforduló éveiben történő Amerikába vándorlásnak, a világháború utáni meneküléseknek éppúgy, mint a hatvanas évektől megkezdődő Nyugat-Európába vándorlásnak. Szita László 1991 áprilisában még nem láthatta előre az újabb demográfiai katasztrófát... A magyarokat fő települési területükön, a baranyai háromszögben máig „starosjedioci"-nak, azaz őslakosoknak, illetve,,kálvini"-nak nevezi a környező szerbség — mutatott rá a felszólaló. Valóban, megtelepedésük a honfoglalás korában, de legkésőbb a 13. században végbement. Másrészt a 17. századtól itt tevékenykedő jezsuiták és ferencesek szigorúan őrködtek, hogy az „eretnekekkel" azaz a Sztárai Mihály reformátor munkája eredményeképp a 16. század közepén meggyökereztetett református hitvallás híveivel a katolikusok, tehát a horvátok ne kössenek házasságot. Kőhegyi Mihály, a Bajai Városi Múzeum részéről A délmagyarországi Madaras elmagyarosodása című előadásában először a 18. századi német betelepedés folyamatát tekintette át, mely a kérdéses területen a kalocsai érsek magán telepítéseivel vette kezdetét. Részletesen ismertette Madaras megalapítását, ahova a korábban betelepített Hajósról és Nemesnádudvarról németek, Nyitra és Pest vármegyékből pedig szlovákok érkeztek. Kőhegyi korabeli források — elsősorban a kalocsai érsekhez írt, német nyelvű szentmisét és prédikációt kérő levelek — és statisztikai adatok alapján mutatja be nagyon szemléletesen a település elmagyarosodását a múlt század első felében, hangsúlyozva, hogy bár távolról sem egyedi esetről volt szó, általánosságban nem szabad túlhangsúlyozni e magyarosítási törekvések intenzitását. Gyivicsán Anna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szlavisztikai Tanszékéről a magyarországi szlovákságról, mint nemzeti kisebbségről szólt előadásában. Kiemelte, hogy a szlovákság ugyanazon magyar állam területén belül talált új otthonra a 18. század déli irányú népmozgása során. Hozzávetőlegesen a korabeli szlovákság egyötöde kelt akkor útra részben szociális, részben felekezeti okokból. Gyivicsán Anna megrajzolta az evangélikus, római- és görögkatolikus szlovákok áttelepedésének folyamatát és a fő települési területeket. Beszámolt a 19. századi polgárosodás szlovákokra kifejtett hatásáról, végül pedig a 20. század folyamatairól, kiemelve az ún. csehszlovák-magyar népességcserét. Aláhúzta, hogy — ellentétben a felvidéki magyarsággal —, a magyarországi szlovákok szabadon dönthettek áttelepülési szándékukról. Valéria Heuberger, az Osztrák Kelet- és Délkelet-európai Intézet munkatársa A magyar nemzetiségi politika 1968-tól 1991-ig című előadásában méltatta azokat a korszakos változásokat, melyeket Magyarország demokratizálódása a nemzetiségekkel való bánásmód terén az utóbbi esztendőkben magával hozott. Korábban ugyanis, amint ezt a Népszabadság 1968. évi október 10-i száma állította, „... a magyar