Századok – 1994

Történeti irodalom - Steeltown USSR (Ism.: Pető Andrea) VI/1286

TÖRTÉNETI IRODALOM 1287 jetunió felé fordult. A Berkeley egyetemen többek között Michael Foucault szellemi irányításával írta doktori dolgozatát Magnyitogorszkról, a Vasvárosról. A kibővített, átdolgozott vaskos értekezés hamarosan megjelenik a „Szovjetunió társadalomtörténete" címmel. A Vasváros a helyszínen végzett tudományos kutatómunka terméke, mely egyben figyelemre méltó módszertani kísérlet egy újtípusú történetírásra. A könyv első fejezete a gazdasági peresztrojkával foglalkozik, a második a politikaival: a glasznoszttyal, a harmadik pedig a politikai erők változásával, az új politizáló csoportok kialakulásával. A következő részek a reformok hatására változó mindennapi élettel, majd pedig a történelmi memóriával, és annak robbanásszerű átalakulásával ismerteti meg az olvasót. Kotkin azon fiatal tudósok közé tartozik, akik kelet-európai kutatásaikhoz a helyszínen gyűjtenek anyagot. Tökéletesen megtanult oroszul és ő volt az első amerikai, akit 1987-ben beengedtek a hivatalosan zárt városnak minősített Vasvárosba, a szovjet vaskohászat fellegvárába. Hogy miért esett a választása éppen Magnyitogorszkra, az nem igényel bővebb magyarázatot. 1943-ban jelent meg először John Scott történelmi jelentőségű könyve: Az Ural mögött. Egy amerikai munkás az orosz Vasvárosban. (Behind the Urals: An American Worker in Russias City of Steel). John Scott egyike volt azon amerikai szakembereknek, akik a gazdasági válság okozta illúzióvesztés elöl az ígéret földjére, a Szovjetunióba költöztek. Szakértelmüket az új szovjet rendszer jól tudta hasznosítani a mind gazdasági, mind ideológia szempontból kulcsfontosságú nehézipari körzetekben. Az amerikai munkaerő számára építették az Amerikankát, azt a szovjet mértékben luxus színvonalú épületegyüttest, ahol a szsrző első Magnyitogorszki útján megszállt. A sztálini terror fokozódásával azonban az amerikai munkások többnyire orosz feleségeikkel és gyerekeikkel együtt hazatelepültek. John Scott, az embertelen sztálini korszaknak nagyon is emberi krónikása hazatérése után megírta azóta is egyedülálló forrásértékű könyvét e korszak hétköznapjairól. Egyéb amerikai vonatkozásokról szólva elmondja, hogy Sztálin az Indiana állambeli Gaiy Műveket tekintette a Vasváros példaképének, ahol szintén minden előzmény nélkül jött létre egy hatalmas kohászati nagyváros. Kotkin árnyalt elemzésére jellemző, hogy a kötet végén néhány oldalon összehasonlítja a két fém-dinoszaurusz jelenlegi társadalmi és gazdasági problémáit. Stephen Kotkin 1987-ben érkezett először Magnyitogorszkba, ahol az archívumban dolgozott anyagot gyűjtve a társadalomtörténeti dolgozathoz. A levéltár bezárása után esténként beszélgetésbe elegyedett a helybeliekkel, így abban a szerencsés helyzetben volt, hogy személyesen találkozhatott a történelmi kutatásainak tárgyával. Későbbi útjai során, mikor is eljutott más, szintén zárt városba, mint pl. Cseljabinszkba, valamint a Szovjetunió szinte minden iparosított szögletébe, igyekezett minél többrétegű forrásanyaghoz hozzájutni. A Szovjetunió története mindig tartogat érdekességeket, feltáratlan anyagokat, megoldatlan elméleti kérdéseket Kotkin mikrotörténelmet ír egy mega-nagyságú városról, úgy hogy sohasem felejti el azt a nagyobb keretbe helyezni. Magnyitogorszk az a minta, melyen a Szovjetunió szétesését mutatja be. Nem vész el a részletekben és lenyűgöző biztonsággal mozog a Szovjetunió történetében. A könyvben keverednek az idősíkok: hol a 1930-as évekről mesél a túlélő, vagy a túlélő tiszteletére létrehozott múzeum kurátora, hol Kotkin maga meséli, milyen a peresztrojka vajy ahogy ő nevezi, katasztrojka Magnyitogorszkja, hol egy újságíró meséli el életének fordulatait a brezsnyevi pangás időszakában. Az időbeli keveredés azonban nem zavaró, hiszen minden elmesélt történet mögött ott van a valóság, a történelem. Kotkin könyvének legnagyobb erősségének azt tekinthetjük, hogy olyan mesterségesen elzárt városban élő emberek gondolatait, érzéseit osztia meg velünk, akik örökre elvesztek volna a történelemtudomány számára. Csupán az archívumi dossziékból nem sokat tudhatunk meg. Paradox módon a magnyitogorszki építkezés heroizmusát dokumentálni hivatott iratokat éppen Moszkvában őrzik, de azok önmagukban, ahogy Kotkin is megállapítja, nem mondanak sokat. A propaganda fotók élmunkásáról csak felületes következtetéseket vonhatunk le a korszakra. De abban a pillanatban, mikor a szerző megszólaltatja a Magnyitogorszkról szóló beszámolókban a legtöbbet szereplő, majd a sztálini lágerben elpusztult élmunkás, Kalmikov özvegyét, kiderül, hogy itt hús-vér figurákról van szó, akik vidékről jöttek, adott esetben a környékbeli faluból és erősen hittek a Magnyitkában, a megvalósult utópiában. Nemcsak az idősíkok keverednek, hanem a társadalmi csoportok is: az élmunkás felesége mellett megszólal a mindent és minden barátját túlélő vidéki újságíró, mémök vagy a mai napig sem tisztázott, módfelett gyanús körülmények között elhunyt-meggyilkolt városi első titkár, Beso Lominadze, Kirov barátjának fia. Vajon mi adta ennek az amerikai fiatalembernek az erőt, hogy élete 3 évét egy számára teljesen idegen világban élje le? Meghatóak bevezető sorai, melyben őszinte megdöbbenésének ad hangot, hogy ilyen város létezik. Valóban Magnyitogorszk a szerző első látogatásakor a megvalósult sztálinizmus, homogén társadalom, kevés autó, a televízió semmilyen szerepet nem játszik az emberek életében, nincsenek