Századok – 1994

Történeti irodalom - Partei und Soziale bewegung (Ism.: Jemnitz János) VI/1280

1282 TÖRTÉNETI IRODALOM mozgalmat, s visszamenőleg ugyanilyen egyszerűen hárítva el „a felelősséget" az SPD és a weimari köztársaság politikai vezetőiről, hogy „a baj megesett". A tanulmány javarésze azonban tényleg az 1955 utáni mozgalomról szól — és itt már az alapelvek leszögezése kíméletlenül kemény. Schneider szerint már 1945-től felvetődött, hogy az SPD nem egyszerűen a munkásmozgalom kifejezője, hogy „elfogadja a piacgazdaságot és a kapitalizmus talaján áll" (sic), hogy „lemond az osztályharc elméletről", s ehelyett „a fokozatos szociális reformok" megvalósítására törekedett Schneider az egész korszakot így látja — ami azután a nevezetes 1959-es godesbergi program elfogadásában nyert kifejezést — s amelynél Schneider megint hangsúlyozza, hogy ezt az SPD „nagy többsége" tette magáévá. (Sem az ellenzékről nem esik szó, sem a személyekről, sem arról, hogy a későbbiekben is milyen új magyarázatok, finomítások születtek éppen Brandtnál e programra vonatkozóan.) Azt azonban jelzi, hogy ez a pártpolitika problémákat és bizonyos súrlódást is hozott a SPD és a szakszervezetek között, amelyeknek szintén új politikát is kellett folytatniuk — de a szakszervezetek helye is megváltozott ahogyan az 1950-es években kivívták a „Mitbestimmung"-jog és rendszer bevezetését. Az 1960-70-es években, a nagy felemelkedés, s az SPD kormányvezetói korszakán átsuhanva Schneidert megint az alaptendenciák foglalkoztatják — s így jut el az 1880-90-es korszakhoz, s így adja tanulmánya harmadik részének ezt az alcímet: „A »klasszikus« munkásmozgalom alkonya, az új szociális mozgalmak felerősödése". A megfogalmazás, a fejezetcím előre jelzi a későbbi elemzéseket és megállapításokat. A ,.néppárt" (Volkspartei) tételből következik, hogy a munkásság már nem gerince a SPD-nek, Schneidert nem is érdekli annyira, és azt hangsúlyozza, hogy a párt tömegbázisa is már részint a terciert rétegekből, részint az értelmiségiekből kerül ki. Ezt nem pillanatnyi adottságnak, hanem elkerülhetetlen tendenciának ítéli — s pontosan ezen az alapon az új modern nő-, ifjúsági, ökológiai, zöld stb. mozgalmaknak növekvő jelentőségét emeli ki, s hogy az SPD-nek már ezekre kell építenie. Ilyen összefüggésben elkerülhetetlennek véli, hogy az SPD és a szakszervezetek is messzebb kerülnek egymástól, s amennyiben az SPD ilyen felfogású vezetése „szakszervezeti" ellenzékbe ütközik, az a szerzőnek különösebb gondot nem okoz. S ha Schneider dilemmát lát akkor ő egyértelműen választott — és éppen e választásból következett azután, hogy a történelmet (s az SPD történetét) visszamenőleg is úgy látja, ahogy látja. A másik tanulmány szerzője (annak ellenére, hogy szinte minden tanulmány hangsúlyozza a nőmozgalom fontosságát) az egyedüli nő — aki azonban nem a nőmozgalomról vagy a nők helyzetéről írt. Beatrix Bouvier, úgy hiszem a kötet legjobb, legtanulságosaöb írásában az SPD 1960-as évek utáni fejlődését elemzi, s azt a kérdést feszegeti, hogy az SPD-nek be kell-e állnia a kordivatok hullámvonalába, s ha igen, ez hogyan történt. Bouvier írása vitatkozó írás — de nem annyira a saját régi baloldali hagyományoktól való elköszönés jegyében, mint ahogyan azt Schneider tette —, hanem éppen az olyan patinás liberálissal szemben, mint Rolf Dahrendorf, aki szerint a 20. század vége „a szociáldemokrácia végét" hozta el. Bouvier nem egyszerűsít. Hangsúlyozza: Dahrendorf szerint az SPD még ellenzékként is csak akkor maradhat komoly erő, ha nem csak tradicionális párt örököseként vegetál, hanem napjaink valóságos kérdéseire tud meggyőző alternatívát nyújtani. Bouvier szembenéz azzal a problémával is, hogy a Néppárt elnevezés nem takarhatja el, hogy ez különféle rétegek érdekeinek védelmét jelenti, ami azt is jelenti, hogy Bouvier nem mondott oly könynyedén úgy búcsút a munkásságnak, mint az Schneider tette — és nem is dolgozik sablonokkal, nem ígér könnyed megoldásokat. A 60-as évekre hangsúlyozza, hogy az SPD éppen akkor jutott hatalomra, amikor a gazdasági fellendülés évei következtek el, és a régi konzervativizmussal szemben a szakértők nagy többségben az SPD mögött sorakoztak fel az új építésére — s így az SPD a technokrata optimistákat csakúgy magával sodorta, mint jelentős középrétegeket. A későbbiekre vonatkozóan Bouviert is aláhúzta a társadalom szerkezetében bekövetkező gyors változásokat. Míg 1925-ben a tisztviselők aránya csak 16%-ot tett ki, 1988-ra a hivatalnokok és tisztviselők aránya elérte az 50,8%-ot míg a munkásoké 38%-ra esett vissza. Ám Bouviert a terciert szektor előreugrásánál más jelenségekre is felhívta a figyelmet. így arra, hogy e réteg gyermekei elsősorban ugyancsak a hivatalokba gravitáltak, hogy a tisztviselők főleg éppen e réteg gyermekei közül kerültek ki — s ez a réteg egj' ideig éppen az SDP felé orientálódott. Ámde automatizmust a szerző ebben az esetben is kizárt. Bouvier jelezte, hogy a régi alapiparágak (vas-fémipar, bányászat) visszaesésével lazult meg a SPD és a szakszervezetek kapcsolata, került ismét új helyzetbe, előtérbe, az agrárszektor is. Miközben azonban jelezte a tercier-réteg új SPD-be áramlását, azt is megállapította, hogy elsősorban e réteg alsó kategóriáiból érkeztek az új párttagok és rokonszenvezők. Ami pedig a politikai helyzetet és az 1990-es évek realitását illeti. Bouvier hangsúlyozta: végeredményben egyfajta polarizáció ment végbe, a két nagy párt erősödött meg — s emellett egyre inkább figyelemre méltóvá vált a politikából való kiábrándulás, egyre nagyobb lett a nem választók-szavazók száma.