Századok – 1994

Történeti irodalom - The road to war. (Ism.: Niederhauser Emil) VI/1266

TÖRTÉNETI IRODALOM 1267 kitörése után felvetődött az amerikai segély kérdése, Hull külügyi államtitkár támogatta, Morgenthau pénzügyminiszter ellenezte. Roosevelt határozatlan volt. Katonai segítség nem került szóba, az elnök közvetíteni kívánt. Finnország a téli háború befejezése után is a demokráciák oldalán kívánt maradni. A közös értékrendszer e mellett szólt, azonban a reálpolitika végül is más megoldást hozott. Lloyd Gardner, a Rutgers professzora ,Л győzelem költségei" a vietnami háborúba való belesodródás szakaszait mutatja be. A beavatkozásra a Kubában elszenvedett katonai kudarc miatt került sor. Az amerikai presztízs elégtételt kívánt, a dél-vietnami rendszer segítséget sürgetett. Az eszkaláció különböző lépésekben ment végbe. A hivatalos felfogás az volt, hogy ezzel elősegíük a vietnamiak nemzetté válását. A tanulmány végül is eléggé enigmatikus képet ad, nem értékeli a ténylegessé vált háborút. Keith W. Olson, a marylandi egyetem tanára „Franklin D. Roosevelt, Woodrow Wilson szelleme és a második világháború" azt bizonyítja, hogy a harmincas évek elejétől kezdve Roosevelt mindig Wilson példájára figyelt, 1941-ig negatív, utána pozitív értelemben. El akarta kerülni a Wilson által elkövetett hibákat, a hazai közvéleményre való tekintettel semleges politikát folytatott, bár világos, hogy a világháború kitörése után angol-francia győzelemben reménykedett. Már a japán támadás előtt szoros kapcsolatba került Angliával, sikerült elkerülnie, hogy Amerika üzenjen hadat. A „feltétel nélküli megadás" elve szükségtelenné tette a háborús célok meghatározását Éppen Wilson példáján okulva mozdította elő az ENSZ létrejöttét, s abban tevékeny részt is vállalt úgy, hogy a tárgyalásokba a republikánusokat is bevonta, az alapító közgyűlésre is kétpárti küldöttséget indított. Nem volt mindig következetes. Gyakorlatilag már 1939 óta hadviselő fél volt. David N. Dilks hulli egyetemi tanár „Háborús hírek és fenyegetések: válaszok Nyugat- és Észak-Európában, 1931-1939" áttekintést ad a kor nemzetközi fejleményeiről, de közben az angol kormány állásfoglalására utaló levéltári dokumentumokat is felhasznál. 1931 után Anglia számára Japán volt a fő ellenfél, 1933 után Franciaország számára Németország. A Rajna-vidék remilitarizálása után kiderült a nyugati hatalmak katonai gyengesége. Különösen 1936-38 végleg zűrzavaros korszaknak tűnik. A Kína elleni japán támadás ismét ezt hozza az előtérbe. A katonai erőviszonyok kiegyensúlyozottsága esetén számítani lehetett valamiféle megegyezésre, ezért vált egyre égetőbb kérdéssé a fegyverkezés. Az angol kormány hosszú és nehéz háborúra számított, ezért törekedett kompromisszumra. Anglia szárazföldi gyengesége miatt egyértelmű volt, hogy Franciaországot támogatni kell. A fegyverkezés a GDP több mint 20%-át vette igénybe, 1940-ben már 51%-át. A kommunizmus veszélyétől egyik kormány sem tartott. Szovjet segítség nem volt valószínű, de ez sem tartotta volna vissza Hitlert. Végül is, a nyugatiak mulasztást követtek el a hosszas várakozással, a megegyezés kérdésével. Ha viszont a háború borzalmas veszteségeire gondolunk, érthető, hogy a megegyezési kísérleteket meg kellett tenni. Manfred Menger greifswaldi professzor „Németország útja a háborúba" kétségtelennek mondja Németország egyedüli felelősségét. Persze Hitler céljainak voltak előzményei a korábbi német fejlődésben, az új, amit Hitler hozott, a népirtásig menő antiszemitizmus. Hitler kezdettől háborúra törekedett, ehhez azonban először a hátországban kellett biztos támaszt szereznie. Ez megtörtént ellenfelei megsemmisítésével, már 1933 júliusában 50 000 foglya volt a koncentrációs táboroknak. 1937-38 újabb terrorhullámot hozott. Az ellenzéknek nem volt sansza. Számos csoportérdeket kielégített Hitler, az elitek támogatták, a hadsereg is, amely hagyományai ellenére már nem kívánt részt venni a politikai döntésekben. A gazdasági élet vezetői is támogatták. Az állami hivatalnokok is, pl. a külügyminisztériumban, hiszen hozzászoktak a „kötelességteljesítés" étoszához. A gazdasági sikerek, a versailles-i diktátum felszámolása széles tömegek támogatását eredményezte. A külpolitika, minden békejelszó ellenére, valójában ugyancsak a háborút szolgálta, az egymást érő követelések csak az ürügyet keresték. Sokáig megmaradt a remény, hogy a Szovjetunió ellen Anglia partner lehet; amikor ennek lehetetlensége kiderült, akkor került elő Japán. Manfred Messerschmidt, a Freiburg i. B.-i hadtörténeti intézet nyugalmazott professzora„A Wehrmacht a háború előkészítésében" úgy látja, Hitler követelte a felfegyverkezést, de ez maga is visszahatott terveire. A hadseregben már 1933 előtt is voltak tervek offenzív fellépésre. A felkészüléshez azonban idő kellett, és Anglia jóindulata. A vezérkar főnöke, Beck még 1938 májusában is figyelmeztetett, hogy a hadsereg nincs felkészülve a háborúra. A Csehszlovákia elleni fellépésben Hitler arra számított, hogy a nyugati hatalmak nem lépnek közbe, vagy kontinentális győzelemmel sikerül megelőzni az angolszász beavatkozást. A fegyverkezési elképzelések irreálisak voltak. 1939-ben a hadsereg már nem számolt nyugati semlegességgel, de világos volt, hogy az Anglia elleni támadásra nincs légierő. Még augusztusban is felkészületlen volt a hadsereg, de már megszokta az engedelmességet. Henry Batowski krakkói professzor „Lengyelország és a Szovjetunió 1939. szept. 17. előtt" az 1934-ben megújított 1932-es megnemtámadási egyezmény ellenére megbízhatatlan partnemek tartja a Szovjetuniót. Bár egy 1938 novemberi nyilatkozat újból megerősítette a meg nem támadást, Batowski szerint Satálin változatlanul ellenséges volt, csak hitegette a lengyeleket. 1939 májusában Potyomkin kül-