Századok – 1994

Történeti irodalom - C. A. Macartney: Teleki Pál miniszterelnöksége 1939–1941 (Ism.: Tilkovszky Lóránt) VI/1268

1268 TÖRTÉNETI IRODALOM ügyi népbiztos-helyettes Varsóban megnyugtató kijelentéseket tett. A szovjet javaslatot, hogy a Szovjetunió lengyel területen át harcoljon Németország ellen, a lengyel kormány nem fogadhatta el. Az augusztus 23-i szerződés titkos záradékáról a moszkvai nyugati diplomaták még aznap értesültek, jelentették is, de a lengyeleket nem figyelmeztették. Még a német támadás után is kettós játékot folytattak a szovjetek, csak amikor szeptember 15-én a Távol-Keleten fegyverszünetre került sor, akkor döntöttek a Lengyelország elleni beavatkozásról. Seikko Eskola tamperei professzor „Finnország a téli háború előestéjén — a demokratikus európai perspektívából" a nyugati, gyakorlatilag a svéd, angol, francia és svájci vezető napilapok állásfoglalásait kíséri figyelemmel 1939. október 5. és november 30. között, amiről a nyugat-európai finn követségek is rendszeresen beszámoltak. A finn kérdés az egész időszakon keresztül nem került le az érdeklődés homlokteréből, ezt a szerző alaposan dokumentálja. A nyugatiak egyértelműen helyeselték a finn külpolitikát, rugalmasságát, de azt is, hogy támaszpont megadására nem hajlandó. Ugyanakkor egyértelmű volt a remény, hogy a Szovjetunió nem akar háborút, hiszen Finnország nem balti, Ьалет skandináviai hatalom. Ezt demonstrálta október 18-19-én a skandináviai államfők stockholmi találkozója. A lapok hittek a közvélemény erejében, amelyet a Szovjetuniónak is figyelembe kellett vennie. Megnyilvánult a szovjetek iránti bizalmatlanság is persze, a lapok arról írtak, hogy Sztálin még Hitlernél is rosszabb. Mint látható, a tanulmányok valóban a főcímben adott kérdéskört járják körül, a tudatos előkészítés vagy a belesodródás alternatíváit. Óhatatlanul sok ismert tényt is közölnek, inkább a hangsúlyokban mutatkozik esetleg új mozzanat. Finn témával kezdődik és zárul a kötet, ami egy ilyen emlékkönyv esetében természetes. Ami figyelemreméltó, az a diplomáciai lépések mellett a személyek szerepének, a légkörnek és a mentalitásnak a hangsúlyozása. A korszak kutatóinak az érdeklődését mindenképpen megérdemli, és méltó tiszteletadás egy Magyarországgal is szoros kapcsolatokat tartó finn tudós előtt. Kár, hogy magyar szerző nem szerepel a kötetben, éppen az utolsó tanulmány kapcsán nyilván lehetett volna dokumentálni az egyértelmű magyar rokonszenvet a finnek ügye iránt a téli háború előtt és alatt. Niederhauser Emil C. A. Macartney TELEKI PÁL MINISZTERELNÖKSÉGE, 1939-1941 Occidental Press, Budapest 1993. 290 1. „A szerzőt nem kell bemutatni a magyar olvasónak." Szívesen kezdenénk ismertetésünket e szokványos szavakkal. De valószínűnek kell tartanunk, hogy történészek viszonylag szűk körén kfvül, különösen a fiatalabb korosztályok, nem sokat tudnak róla. Nem lett volna ezért szükségtelen a kötetet annak elmondásával vezetni be, hogy Carlile Aylmer Macartney (1895-1978) oxfordi történész professzor hogyan lett a magyarországi viszonyok legkiválóbb korabeli angol szakértője, többször is beutazva az országot, elsajátítva nyelvünket, megismerve történelmünket. Munkáinak — köztük a Magyarországról, illetve a Duna-medence problémáiról magyar nyelven is megjelent könyveinek — felsorolása helyet kapott ugyan a kötet címlapja átellenében, de ez önmagában semmit sem árul el munkássága korabeli magyarországi értékeléséről, (amelynek kifejezője lett tiszteleti tagsága is a Magyar Tudományos Akadémián), illetve arról, hogy milyen jelentőségre emelkedett Macartney széleskörű és alapos magyarországi tájékozottsága és szakértelme a második világháború időszakában az angol külügyminisztérium szolgálatában. Behatóan foglalkozott a magyar problematikával, amelyet megérteni igyekezett és megértetni az angol külpolitika irányítóival éppúgy, mint a szigetország közvéleményével. Magyar nyelvű budapesti előadásaiban, így a Magyar Történelmi Társulat felolvasóülésén, gondosan elemezte régi gesták és krónikák egy-egy, a szomszédnépi nacionalizmusok által félreértelmezett helyét, vagy foglalkozott a kisebbségvédelmi politika jövőjével, mint kulcskérdéssel a Duna-medencében élő népek számára. Magyar részről érthetően nagyra értékelték mindezt, s így jóindulatú kritikai észrevételeit is — bár sokan megkérdőjelezték azok indokoltságát, s könyvei magyarországi kiadását némileg „cenzúrázták" is — többnyire jóindulattal tolerálták, Szekfű Gyula, sőt Illyés Gyula egyenesen melegen méltatta. Szívélyes kapcsolatai voltak a vezető körökben, de a társadalom minden rétege érdekelte. Demokratikus szellemben alkotott véleményt az ország berendezkedettségéről, de tisztelve hagyományait, és anélkül, hogy idealizálta volna a ,Jétező demokráciákat", akár az angolt is. Nagyra becsülte az ország függetlensége megőrzésére irányuló, rendkívül nehéz körülmények közt kifejtett törekvéseket, s amikor ezek kudarcot vallottak, az angol rádió magyar nyelvű adásaiban buzdított annak visszaszerzésére. Az angol-magyar történelmi kapcsola-