Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

128 HERMANN RÓBERT Mephistophelesek még ösztökélték is a hadvezéreket, hogy az országgyűlést fegyverrel ugrasszák szét...". Az itthoniak közül Pulszky Ferenc és Irányi Dániel szólaltak meg. Pulszky szerint Kovács Lajos és társai, köztük Kemény is, Lamartine-nak a gironde-isták történetéről szóló munkája alapján kinézték maguknak ezek szerepét, s ezt kívánták eljátszani 1848-49-ben; csakhogy míg a gironde-isták bátor emberek voltak, akik meghaltak a meggyőződésükért, addig Kovácsék nem merten nyíltan fellépni, hanem csak súgtak-búgtak, és a katonákat biztatták államcsínyre. Irányi Dániel viszont, Kemény emlékirata alapján azzal vádolta a békepártot, hogy annak tagjai szét akarták kergettetni a népképviseleti országgyűlést, erőhatalommal megbuktatni a kormányt, s az ellenséggel a nemzet jogainak feladása árán egyezkedni akartak. Irányi nemcsak egy hírlapi cikkben, hanem egy külön röpiratban is felszólalt e tárgyban. A válasz sem késett sokáig. Hunfalvy Pál a Budapesti Szemlében 1848-49-es naplójegyzetei alapján írt rövid visszapillantást a forradalomra. Hunfalvy — utalva Pulszky 1848 végi távozásának gyanús körülményeire s 1867 utáni hazatérésére — úgy vűte, Pulszky vádjai jórészt a körülmények nem ismeretéből, illetve saját állításainak végig nem gondolásából fakadnak. Irányi röpiratára Kovács Lajos külön, igen sok memoár-jellegű elemet tartalmazó röpiratban válaszolt. Kovács a kötetet „a lappangva turkáló vakandok banda még éló tagjainak" ajánlotta, akik között olyan személyiségek voltak, mint Bittó István, Horváth Boldizsár, Lónyay Menyhért, Hunfalvy Pál, Jókai Mór, Zichy Antal. Kovács úgy vélte, hogy Irányi vádjainak többsége nem állja meg a helyét; ugyanakkor egyértelműen jelezte, hogy itt továbbra sem egyszerű történeti filológiai, hanem politikai kérdésről van szó; radikálisok és békepártiak álltak szemben 1848-ban, negyvenkilencesek és hatvanhetesek állnak szemben most; az ellentét igazi gyökere azonban a Széchenyi-Kossuth ellentétben található. Kovács már ekkor egyszerű fikciónak nyilvánította a bécsi kamarilla legendáját, s úgy vélte, hogy Kossuth és párthívei maguk vitték odáig a dolgokat, hogy Ausztria számára sem maradt más lehetőség, mint a fegyveres fellépés. Ebben a szellemben nyilatkozott a Budapesti Szemlében írott „Történelmi tanulmányokéban, és Széchenyi közéletének utolsó három évéről írott összefoglaló munkájában is. A köznemesi radikálisok közül Madarász József látta elérkezettnek az időt a megszólalásra. Kemény emlékirata, Kovács röpirata és Kazinczy Gábor ekkortájt megjelent 1849-es védőirata, illetve a korabeli sajtó alapján kombinált emlékirataiban ugyan naplószerű tördelésben írja le az eseményeket, azonban néhány szúrópróbaszerű vizsgálatból is kiderül, hogy Madarásznak nem voltak ilyen feljegyzései; egy 1849 január végi képviselőházi zárt ülést pl. teljes egy hónappal eldatál. Az emlékirat érdemei közé tartozik, hogy közli Madarász László néhány, saját 1848-49-es ténykedésére vonatkozó emigrációs magánlevelének szövegét — sajnos azonban, a korszak sajátos forrásközlési szokásának megfelelően, a levelek szövegéből csak a címzett és az aláíró személye hihető; a szövegek többségét teljesen átírta a bátyjánál karakterként ugyan nagyobb, de talentumát tekintve jóval kisebb testvér. Madarász emlékiratait egyedül Irányi méltatta egy röpiratra; a későbbi történetírók jó része azonban — kitűnő érzékkel — egészen 1945-ig nem tekintette azt komoly történeti értékű forrásnak. Madarász József szemléletének lényege az volt, hogy bátyja és ő voltak a 19. századi magyar történelem legkövetkezetesebb és legtisztességesebb politikusai;