Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

AZ 1848-49-ES POLGÁRI MEMOÁRIRODALOMRÓL 127 sem hagyott fel az anyaggyűjtéssel; nemcsak Vukovicstól kapott újabb és újabb felvilágosításokat, hanem Görgei volt kormánybiztosától, Ludvigh Jánostól, és a munkát kiadó volt komáromi kormánybiztostól, Puky Miklóstól is. 1865 márciusában már kinyomtatták az első két kötetet, májusban az egész munka kész volt. Horváth munkájának nem nagyon használt a 15 év késés. Az emigráció történetszemléletének e jeles darabja éppen abban szenvedett hiányt, amiben, mint kortárs és résztvevő munkájának, bővelkednie kellett volna: a személyes visszaemlékezésben. Horváth munkája ettől nem lett pártatlanabb, csak pontatlanabb. Horváth, aki 1850-ben még Vukoviccsal közösen írt a végnapok történetéről, 1852-ben Klapkának nyújtott ugyanerről felvilágosítást; 1865-ben e napok történetét tekintve már a legnagyobb bizonytalanságban volt, s munkája e pontokon legfeljebb a Görgei emlékiratában foglaltak fordított előjelű interpretációjának tekinthető. Horváth Mihály munkájával azért foglalkoztunk ilyen hosszan, mert jelzi azt a folyamatot, ahogyan az események a kortársak számára politikából történelemmé kezdtek válni; ám még az emigráció működésében részt nem vevő Horváth Mihály sem tudta magát kivonni az emigrációs történelemszemlélet hatása alól; s bár munkájában bevallottan arra törekedett, hogy a Kossuth körül kialakult kultuszt gyengítse, ugyanakkor továbbéltette a Batthyány-kormány gyengeségét vagy a Görgei árulását hirdető tételeket — máig tartó hatással.15 A személyes és a történeti jellegű megközelítés még sokáig élt egymás mellett. Érdekes módon 1867 után az 1848-49-rőI szóló irodalomban majdnem másfél évtizedig alig találkozunk jelentősebb politikusi visszaemlékezéssel. Több okmánykiadás, a képviselőházi és felsőházi napló rövidített változata, emellett tucatnyi katonai jellegű visszaemlékezés látott napvilágot; a négy év politikus szereplői viszont jobbára megelégedtek a forradalom történetét csak példatárnak használó röpiratok írásával. A politikusi visszaemlékezések utolsó nagyobb hullámát érdekes módon két korábbi írás megjelenése indította el. Az emigráns Kossuth 1881-ben jelentette meg „Irataim az emigráczióból" című munkájának II. kötetét. Ebben a kötetben újra megjelent Kossuth már említett, 1858-as angliai felolvasásainak szövege „Értekezés Magyarországról" címmel. Ezt követően a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemlében egymás után jelentek meg az értekezés különböző passzusait támadó közlemények. A szerzők egy része Kossuth Pragmatica Sanctio-értelmezését és ehhez fűzött fejtegetéseit támadta; Görgei pedig a rá vonatkozó vádakat cáfolta. A Pragmatica Sanctiora vonatkozó, a közös ügyeket tárgyaló cikkeket már jórészt olyan szerzők írták, akik nem játszottak komoly, vagy egyáltalán semmilyen szerepet a forradalomban (Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Arany László). Két évvel Kossuth e kötetének megjelenése után Beksics Gusztáv megrövidítve közzétette Kemény Zsigmond 1849-es hadbírósági védőiratát. Az emlékirat közzététele után néhány héttel Kossuth egy a sajtóban megjelent magánlevelében „lappangva turkáló vakandok bandának" nyilvánította a békepártot, amely elment ugyan Debrecenbe, „de nem volt bátorsága véleményét nyíltan bevallani, hanem sötétben szövögette az átkos visszavonás hálóit, rejtekben konspirált a nemzet dicsőséges erőfeszítésének meghiúsítására, országgyűlési tagok létökre lesből titkokban nemcsak minden lehetőt elkövettek hitelének aláásására, hanem valóságos