Századok – 1994

Közlemények - Ladányi Andor: A Numerus Clausus-törvény 1928. évi módosításáról VI/1117

1122 LADÁNYI ANDOR intézkedésnek, amelyet azonnal módosítani lehet, mihelyt a társadalmi és gazdasági élet visszanyeri a régi stabilitását. Ismertette a magyar középosztály túltengésének adatait, kiemelve az értelmiségi túltermelés további növelése megakadályozásának szükségességét. Mellőzte azonban a felvehető hallgatók létszáma kontingentálásának értékelését. Ezzel kapcsolatban Ereky István említett munkájában — Laky Dezső adataira is hivatkozva — megállapította, hogy a szelekció magyar rendszere, „eltekintve a zsidókra vonatkozó numerus clausustól, amely mindenütt éreztette a hatását", ténylegesen „csak egyes karokon vált be". A felvehető hallgatók számát több fakultáson is eleve igen magasan állapították meg, és azt nem egyszer — a társadalmi nyomás hatására — még fel is emelték, egyes vidéki karokon viszont a felvételre jelentkezők száma messze alatta maradt a megállapított létszámnak, egyik-másik karon pedig — így különösen a budapesti orvostudományi karon — a megengedettnél lényegesen kevesebb hallgatót vettek fel (miközben nagyszámú zsidó hallgatót elutasítottak). Ezt követően Hebelsberg rámutatott arra, hogy a numerus clausus-törvény hatálya nem terjed ki a gazdasági jellegű és egyéb szakfőiskolákra. Minthogy pedig a zsidók főleg a gazdasági pályákra szoktak lépni, ez a körülmény maga is bizonyítéka annak — mondotta —, hogy a numerus clausus nem irányul a zsidók ellen. (E tekintetben viszont Klebelsberg hallgatott arról, hogy e főiskolák nagy részében — elsősorban a szélsőjobboldali egyetemi ifjúsági szervezetek erőszakos fellépése nyomán — nem a numerus clausust, hanem ténylegesen a numerus nullust valósították meg. így pl. a soproni Bányamémöki és Erdőmérnöki Főiskolán az 1920-as évek elejétől egyetlen zsidó hallgató sem tanult, ugyancsak nem volt zsidó hallgatója a keszthelyi és a magyaróvári gazdasági akadémiának sem, a debreceni gazdasági akadémián, valamint az Állatorvosi Főiskolán pedig a zsidó hallgatók aránya messze az országos átlag alatt maradt.) Hebelsberg utalt arra, hogy a törvénynek az egyes fajok és nemzetiségek szerinti arányszámára vonatkozó rendelkezése az eredeti törvényjavaslatban még nem szerepelt, és a parlamenti vita során került a szövegbe. Ez azonban szerinte nem jogfosztó vagy korlátozó, hanem jogerősítő rendelkezés, mert enélkül megtörténhetett volna, hogy a zsidó hallgatók az egyetemi autonómia viszonyai között, egyéb körülményekre is tekintettel egyáltalán nem vagy csak kisebb számban kerülhettek volna felvételre. (Ezzel összefüggésben utalt a katolikus eredetű budapesti tudományegyetemre, amelynek tanári kara e törvény hiányában kétségbe vonhatta volna azt, hogy zsidó hallgatók egyáltalán felvehetők-e az egyetemre.) Ez egyik-másik kar tanári testületének politikai beállítottságát és a bajtársi egyesületek szerepét figyelembe véve, legalábbis időlegesen valóban reális lehetőség volt, az intézmények és karok többségét illetően azonban komoly érvnek nem tekinthető. Amennyiben viszont — folytatta Klebelsberg — a zsidókat az összenépességben elfoglalt arányszámuknál nagyobb mértékben vennék fel az egyetemekre, az sérelmet jelentene a lakosság többsége számára. Mindezek alapján Klebelsberg tagadta, hogy e törvény ellentétben állna a trianoni békeszerződés 56., 57. és 58. §-aival, egyenlő jogú elbánást biztosít a zsidó kisebbség számára. A zsidó kisebbséghez tartozás megállapításának módjára vonatkozólag megjegyezte, hogy az nem antropológiai meghatározással történik, hanem az anyakönyvi adatok alapján. Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon a kedélyek még mindig oly izgatottak, hogy e törvény megszüntetése a keresztény és a zsidó társadalom közötti szakításra vezetne. A Tanács a döntést ez ügyben következő ülésére halasztotta.