Századok – 1994
Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078
MAGYARSÁGKÉP A HÚSZAS ÉVEK ELSÓ FELÉBEN 1079 a magyarságot a korabeli európai közvélemény nemhogy nem tekintette a „kereszténység védőbástyájának", hanem inkább „ellenségének" tartotta.4 Majd a 19. század derekán az osztrák „nagynémet" propaganda szorgoskodott nagy erővel azon, hogy Magyarországot Európától mentül jobban elszigetelje, a kiegyezés évtizedeiben pedig a kárvallott nemzetiségi mozgalmak jószerivel azokat a vádakat terjesztették a magyarság ellen, amelyet korábban az osztrákok állítottak rólunk. A világháború öldöklő esztendeiben a Magyarország elleni propaganda ezeken a jól lecövekelt síneken futott tovább. így azután a magunkról olyannyira szívesen gondolt deli, lovagias, vendég- és szabadságszerető jelzők helyett Nyugaton a magyar név inkább egy „korcs, sunyi, hazug, gyáva és hatalmaskodó, kérkedő és műveletlen népegyveleget" idézett. A második világháború befejeződése előtt nem sokkal a saját külföldi tapasztalatokkal is rendelkező Illyés Gyula szerint „Nyugat nem egy népének tudatában mintha a román lényegesen műveltebb és rokonszenvesebb, a szerb vitézebb és költőibb, a cseh szívósabb és megbízhatóbb volna nálunk".5 Az 1919 őszén berendezkedő ellenforradalmi rendszert ugyan a nyugati polgári demokráciák segítették hatalomra, Horthy Miklós kormányzóvá emelkedésében is a Duna parti gótikus palotában lezajlott választásnál jóval nagyobb jelentősége volt az angol politika pártoló magatartásának, mindez azonban nem mond ellent annak a ténynek, hogy a fehérterror tobzódása a nyugat-európai közvéleménynek Magyarországgal szembeni averzióját viszolygással elegyítette, akik pedig ítélkeztek, legtöbbnyire nem tettek különbséget nép és politikai rendszer között: ez utóbbinak bűnei éppen annak a népnek-nemzetnek a fejére szálltak vissza, amely elszenvedője volt az eseményeknek. A trianoni béke által kiváltott jogos nemzeti sérelmeket az ország akkori vezetői sovinizmussá és irredentizmussá szították, mert a nemzeti tudat torzításának az ellenforradalmi rendszert stabilizáló funkciója volt.6 Ez azonban nem feledtetheti: a békediktátum okozta sebek oly mélyek voltak, hogy — az összeomlás valódi okait nem is kutató politikai vezetés hiányában — ezt a nemzettudatot a jobboldali-szélsőjobboldali alapon kibontakozó tömegmozgalmak spontánul is a fenti irányba deformálták. Tehát az iménti megállapításból nagyon helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy az ellenforradalmi kormányzat minden lépésénél sovinizmust, irredentizmust szított volna. Az egymást követő kormányok tevékenységének részletes vizsgálta azt mutatja, hogy nem egy alkalommal éppen az egyes irányító tényezők lépnek fel a túlzásokkal szemben, mert tisztában vannak azzal, hogy az ország és a nemzet külföldi tekintélyét csak egy konciliánsabb, az európai rendbe — legalábbis átmenetileg — beilleszkedést kereső politikával lehet visszanyerni. Mindezeket a törekvéseket jól meg lehet figyelni a korabeli magyar külügyi szolgálat tevékenységében. A Külügyminisztérium szervezeti felépítését bemutató — 1927-ig még nem bizalmasan kezelt —7 áttekintésekben hiába is keresnénk a nyomát annak, hogy a húszas évek első felében létezett egy politikai hírszolgálatinak nevezett osztály. A működése során keletkezett és fennmaradt vaskos aktacsomók ellenben létét vitathatatlanná teszik. Nem kétséges, hogy egy ilyen részleg felállítására nagy szükség volt. Ugyanakkor azonban az első világégés közepette dúló brosúra-háború a nyílt és kifejezett,
