Századok – 1994

Tanulmányok - Pritz Pál: Magyarságkép és külföldi propaganda a húszas évek első felében VI/1078

1080 PRITZ PÁL közvetlen propagandát olyannyira lejáratta, hogy az ilyen iratok — ezt a kérdés szakemberei jól tudták — legtöbbnyire olvasatlanul vándoroltak a papírkosárba, tehát hatástalanok volt. Következőleg a küzdelembe a siker legkisebb reményével is csak új, lehetőleg mentül leplezettebb, a propaganda nyers, hamisítatlan ízeit mellőző módszerekkel lehetett belebocsátkozni. Ennek a helyzetnek a logikus folyományaképpen — mert azt kellett színlelni, hogy autonóm, spontán társadalmi megnyilvánulásokról van szó, amelyhez az állami irányításnak semmi köze — rejtve kellett tartani magának a politikai hírszerző osztály létezésének a tényét is.8 A külföldi magyarság megszervezésére irányuló kísérletek, a külföldieknek — akár szervezeteknek, akár egyeseknek — Magyarországra való utazásának előmozdítása, illetve magyarok határon túli útjainak támogatása, mindezen belül a különféle diákcserék, diákutazások patronálása, a kulturális és tudományos kapcsolatok kiépítése, illetve elmélyítése (ezen belül vendégtanári helyek, külföldi magyar tanszékek, intézetek létrehozásra, kiállítások és kulturális-tudományos egyesületek, folyóiratok, tanácskozások segítése), a statisztikában rejlő lehetőségek kiaknázása — ezek voltak elsősorban az új, illetve újszerű módszerek. A népek-nemzetek közötti érintkezésben az ilyen kapcsolatoknak az elemei ugyan már a korábbi időszakban is esetenként előbukkantak, ezért az új, illetve az újszerű vonást a jóval nagyobb tudatosság, szervezettség és a korábbiaknál mindebből következően jóval nagyobb méretek jelentik. A köztudat úgy tartja számon, hogy az első világháború előtt „kitántorgott Amerikában másfél millió emberünk". A valóság ellenben az, hogy 1871 és 1913 között egyfelől kétmilliónál is többen vándoroltak ki Magyarország területéről, másfelől viszont ez a hatalmas áradat „csupán" mintegy 580 ezer magyart sodort magával. A kivándorlók számát már az első világháború előtt is apasztották azok, akik nemcsak tervezték a visszatérést, de azt meg is tudták valósítani, így 1920-ban mintegy 400 ezer magyar származású bevándorlót tartottak nyilván az USÁ-ban, amely ország a vándorbotot ragadók többségének az álma volt. Ugyanakkor az ottani szórvány magyarság száma ennél azonban jóval magasabb: a már ott születettekkel együtt közel milliós nagyságrendet alkotott. Jóllehet az amerikások túlnyomó hányada nincstelen agrárproletár, ágról szakadt szegényparaszt, akiknek zöme az új hazában is csak a legalsóbb társadalmi régiókban jutott hely — a mezőgazdaságban cselédként, az iparban segédmunkásként, betanított munkásként dolgoztak —, mégis (a gyors iramú amerikai kapitalista fejlődésből, az első világháború hallatlanul magas hadi konjunktúrájából fakadóan) az óhaza fogalmai szerint irigylésre méltóan éltek. A trianoni Magyarország nyomorából nézve a különbségek még tetemesebbé váltak. Mindehhez járult, hogy ebben a szórvány magyarságban erősen élt a magyar függetlenségi gondolat nimbusza, eszmei-politikailag a Kossuth Lajos-i örökséghez kötődtek a legerősebben — amikor 1902-ben Cleveland-ben akció indult egy Kossuth-szobor felállítására, akkor, ezek a lényegében szegény emberek hetek alatt összeadták a szükséges pénzt —, tehát a trianoni béke igazságtalanságaira is igen nagy érzékenységgél reagáltak. így természetesnek vehető, hogy a magyar kormányzat nagy figyelmet fordított a korábban oly könnyű szívvel, sőt nem ritkán megkönnyebbüléssel elbocsátottak megnyerésére, az ijesztően elinflálódó koronával ellentétben ércesen csengő dollárjaikra. Már 1920-