Századok – 1994
Tanulmányok - Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón VI/1057
BUDAPESTI TEREK A SZÁZADFORDULÓN 1071 re). A barikád által elsáncolt városi tér új vonásokkal gazdagodik: semleges, elidegenedett köztérből egyszeriben közösségileg birtokolt „szabadtéri szobává" alakul át, amely egészen más funkciókat tölt be, mint annak előtte.8 0 A barikádot a munkások lakta külvárosok védelmére emelik, azzal a céllal, hogy az így elzárt negyedek közösségi tereit teljesen háborítatlanul birtokukba vehessék és megvédjék. Az utcai tüntetés, gyakran a sztrájkkal egybekapcsolódva, nem irányul az utcai köztér totális birtokba vételére, viszont az osztályküzdelmek barikádépítésnél általánosabb és tartósabb megnyilvánulása. A cél itt is az, hogy a semlegesített, elszemélytelenített, a polgárság, az uralkodó rétegek által kisajátított közteret a maguk számára lefoglalják, azon új rendet vagy rendetlenséget teremtsenek a lehető legláthatóbb formában. A hivatalos értékrendnek ez a pimasz kihívása akkor igazán hatásos, ha közvetlenül a városbelső fizikai terébe hatol be, oda gravitál az akció. Oda irányul, ahol a közép- és felsőosztályok laknak, ahol szimbolikusan is ők az urak, ahol a hatalom intézményei székelnek. A tömegakciók gyakran célozzák meg az egyébként is nagyobb tömegek befogadására alkalmas fórumszerű tereket, amelyek nemegyszer hatalmi intézmények előtt vagy akörül jöttek létre (parlament, városháza).8 1 Kedvelt színterei még azok a városbelsőt uraló széles, hosszú, reprezentatív köz- és magánépületekkel szegélyezett sugár- és körutak is, amelyek mintegy arra nyertek felhatalmazást, hogy a szakrális közösségi-politikai események színterei legyenek állandó forgalmi funkcióik időleges felfüggesztése mellett. Itt szokás megrendezni a nyilvános ünnepségeket, felvonulásokat, katonai parádékat, vagyis a hatalom kezdeményezte, általa szentesített ceremóniákat, közösségi rituálékat. Ha a fórumszerű tereknek, a nagy reprezentatív utaknak illegális kisajátítás a sorsuk, az az uralkodó rend és értékrendszer legmerészebb, legradikálisabb kihívása. Nem véletlen tehát, hogy a korban a május elseje demonstratív megünneplését is — szervezői — igyekeztek ezekre a közterekre lokalizálni. A századelőn pl.: „Kora délután gyülekeznek a munkások ipari szakmák szerint zászlókkal és jelzőtáblákkal rendszerint a Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren s innen vonulnak hosszú menetben a Rákóczi úton, Körúton és az Andrássy úton keresztül a Városligetbe, melynek háta megett a tágas vendéglőkerteket egészen lefoglalják. Itt ünnepi beszédeket tartanak majd zene, ének, tánc és társasjátékok fejezik be a vörös ünnepet".82 A budapesti május elsejék útvonala is azt támasztja alá, amit Hobsbawm emel ki e rituálé egyik vonásaként, ami egy osztály rendszeres önkifejezése, hatalmának a felmutatása; az uralkodó rend társadalmi terének az elözönlése pedig valójában szimbolikus hódítás.8 3 A munkásságnak a szervezetén (pártján, szakszervezetén) keresztül történő ezen önreprezentációja határozottan békés, önmegtartóztató jellegű, ami mintegy meg is könnyíti a rendszeressé váló ünnep legalizálódását. Merőben nem ilyen békés módja a köztér elfoglalásának a tüntetés, melynek térbeli dramaturgiáját egy esettanulmány révén szeretném vázolni. Választásom a vizsgált évtizedek legsúlyosabb megrázkódtatására, a sztrájkkal egybefonódó 1912. évi május 23-24-i budapesti zavargásokra esett. A „vérvörös csütörtök" koreográfiája A nevezetes munkászavargás eseményeit közvetlenül a parlamentben történtek motiválták. Május 22-én a korszak nagy formátumú konzervatív liberális politikusát,
