Századok – 1994

Történeti irodalom - Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918 (Ism.: Urbán Aladár) V/1043

1044 TÖRTÉNETI IRODALOM ésszerű keretek között feldolgozni. Ezért két csoportra összpontosította kutatási erőfeszítéseit: azokra a hivatásos hadnagyokra, akik 1870-ben, illetve 1900-ban szolgáltak ebben a rangban. Mivel az előbbiek többnyire 1840-50 között, az utóbbiak pedig 1870-80 között születtek, „a két csoport tagjainak pályafutása gyakorlatilag felöleli szinte az egész itt vizsgált időszakot". (35.1.) A két csoportból azután véletlenszerűen kiválasztott minden tizedik hadnagyot, s így a mindkét esetben megközelítőleg 5000 fős listából 500-500 (a pontos számok: 486 illetve 517 fő) 10%-os reprezentatív mintavétel történt. Ez pedig megnyugtatóan magas százalék ahhoz, hogy feltételezzük: az így nyert statisztikai eredmények közel járnak a valósághoz. A tizenegy fejezetből álló munka természetesen nem 1848-tól tekinti át a tisztképzés, illetve a Monarchia hadseregének történetét. A Bevezetés mindenekelőtt tájékoztatást ad az uralkodóházról és a monarchia népeiről, valamint összegző áttekintést ad az általa vizsgált hadsereg szervezetéről. Az 1. fejezet a török háborúktól 1848/49-ig, a 2. 1850-től az első világháborúig mutatja be a hadsereg általános jellegzetességeit, fejlődését és modernizálódását. Az 1. fejezet először röviden a török háborúk következtében létrehozott határőrvidék kialakításával, az állandó hadsereg Mária Terézia idején történt megalapozásával, a napóleoni háborúkkal és annak következményeivel foglalkozik. Ezt követően a szerző az 1815-1848 közötti időszakot a tespedés koraként jellemzi — bár arra nem ad választ, hogy ellentétben Poroszországgal miért maradtak el a katonai reformok —, majd 1848-49-et mint a hadsereg nagy válságát mutatja be. Ez utóbbit Deák István korábbi munkája alapján kellően dokumentálja is. Olvasóját azonban végül azzal lepi meg, hogy a cs. kir. hadsereg tisztikarának dilemmáját és a két harcoló fél közül az egyiket választók drámájának ismertetése után megjegyzi, hogy az egész háborúnak „volt valami vígopera jellege". (58. 1.) A munka 2. fejezete tulajdonképpen áttekintő történeti alapját nyújtja a statisztikai felmérésen alapuló elkövetkező elemzéseknek. Ez a fejezet mindenekelőtt Ferenc József személyes és uralkodói jellemzését adja, ami nemcsak a „katonacsászár" és a hadsereg kapcsolatának bemutatása miatt természetes, hanem azért is, mivel Deák már a bevezetésben leszögezi: azt, hogy a Monarchia „a számára roppant kedvezőtlen esélyek ellenére" fennmaradt, azt Ferenc József tartós uralkodásának és a soknemzetiségű Habsburg-hadseregnek köszönhette. (16. 1.) Ezt követően a Monarchia kúl- és katonapolitikai helyzetének tömör összefoglalását kapja az olvasó az 1859-es solferinói és az 1866-os königgrätzi vereségek előzményeiről és következményeiről. Információban igen gazdag alfejezet mutatja be a kiegyezés katonapolitikai következményét: az 1868. évi véderőtörvényt, s azon belül a magyar honvédség megteremtését. A szerző nemcsak a kiegyezéssel kapcsolatban fejezi ki fenntartásait („nem elégített ki senkit, s éppen ez biztosította fennmaradását", 75. 1.), de a hadsereg szervezeti reformját is elhibázottnak tartja, amelynek — bár 1918-ig lényegében változatlan maradt — csupán egyetlen érdeme volt, hogy fennmaradt. (79.1.) A könyv az 1867-1897 közötti időszakot a reform és konszolidáció idejének, az 1897 utáni éveket a kettős monarchia és a hadsereg válsága korszakának tekinti. A monarchia válságát az osztrák félelemmel érzékelteti, miszerint a Lajtán túl egyre valószínűbbnek tűnt Magyarország elszakadása, s erre az esetre intézkedési tervet dolgoztak ki. (94-95. 1.) A hadsereg válságát pedig a közös haderő feletti erősködő osztrák-magyar vita mutatja, valamint a fegyveres erők jelentősen megkésett technikai modernizációja, amelyet jól szemléltet a nagyhatalmak katonai költségvetésének növekedését bemutató táblázat. (102.1.) A levéltári források értékesítése tulajdonképpen a 3. fejezettel kezdődik, amely a tisztképzés alakulását mutatja be a megfogható kezdetektől: a Mária Terézia által alapított felsőfokú katonaiskoláktól a Bécsújhelyen létesített Katonai Akadémiáig, s ez utóbbmak képzési gyakorlatát részletezi a dualizmus koráig. (Kár, hogy a magyar testőrségnek a tisztképzésben való részvételével nem foglalkozik.) A fejezet másik része a közös hadsereg katonai iskoláinak életvitelét mutatja „a liberális dualizmus" korában, vizsgálva annak szociális, illetve nemzetiségi összetételét (ez utóbbi esetben pontosabban a növendékek anyanyelv szerinti megoszlását). Az eredményt Deák István igen megnyugtatónak tartja: „A közös hadsereg katonaiskolái rendíthetetlen közömbösséget tanúsítottak növendékei társadalmi eredete (kivéve főhercegek esetében), nemzetiségi és vallási hovatartozása iránt, s egyetlen esetre sem bukkantam — írja —, amikor iskolán belüli hátrányos megkülönböztetés miatt emeltek panaszt." Nincs okunk kételkedni ebben a végeredményben, bár ami a nemzeti hovatartozás iránti közönbösséget illeti, ennek elsődleges bizonyítéka az a tény, hogy pl. „a minősítési lapok a legcsekélyebb utalást sem tartalmaznak a tisztek nemzetiségi származására vagy anyanyelvére". (35.1.) Ezt valóban tekinthetjük valamiféle nacionalizmust elítélő és kirekesztő magatartásnak, ami a hadsereg egysége szempontjából életbevágóan fontos volt. Kérdés azonban, hogy ezt az „osztrák etnikai türelem" (54.1.) megnyilvánulásának tekinthetjük-e, s volt-e egyáltalán ilyen II. József germanizáló kísérleteit követően a nemzeti gondolat ellen a Német Szövetség szintjén fellépő Metternich időszakában — mire az itt idézett minősítés utal. De talán fontosabb ennél az a nem feledhető magatartás, ami a szerző megállapítása alapján fogalmazódik meg, hogy ti. a közös hadsereg „tisztjei abszolút többségének" anyanyelve a német volt. (Ld. a 18., 229-231. 1.) Nem kétséges,