Századok – 1994

Történeti irodalom - Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg Monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918 (Ism.: Urbán Aladár) V/1043

TÖRTÉNETI IRODALOM 1045 hogy nem minden német anyanyelvű hivatásos katonatiszt származott szükségképpen osztrák-német családból. De többségük tehát anyanyelvi szinten beszélte a németet, amely a tiszti képzés és társalgás nyelve is volt, s így az ezen nyelv által hordozott kultúrát — függetlenül annak mélységétói — sajátították el. így tehát adva volt az „uralkodó nemzet" nyelve és — óvatosan írom le — ideológiája, amely utóbbinak hangadói a magyarokat a Monarchia sírásóinak tekintették, míg mások a szláv veszély hirdetői voltak. így talán nem indokolt valamiféle nosztalgiával osztrák „etnikai türelemről" beszélni, de kétségtelen elismeréssel kell adóznunk a létező etnikai ellentétek semlegesítésének, amely amikor erejét vesztette az első világháború végével, a kiújuló nemzetiségi harcok közepette — a szerző szavaival — „az 1848-as forgatókönyv valamiféle felújítására került sor". (249. 1.) Ami pedig a vallási türelmet illeti, azt a kötetben a zsidókkal kapcsolatos magatartás pozitív értékelésének némi önbírálatával maga Deák állapítja meg a bibliográfiai áttekintésben, hogy ha korábban olvassa Ernst Wurmbrand 1988-ban megjelent önéletírását, akkor annak antiszemita és nemzetiségi előítéleteit megismerve — mint írja — „talán kevésbé lelkesedtem volna egy olyan tisztikarért, amely eltűrte az ilyen ijesztő jellemvonásokat és magatartást". (278. 1.) A munka 4. fejezete az ezredélettel, a csapatszolgálati beosztást kapott tisztek mindennapjaival: munkájukkal és szórakozásaikkal foglalkozik. Az életszerű bemutatás hiteles forrásai nem pusztán a már létező feldolgozások, kiadott életrajzok és emlékezések, hanem a bécsi Kriegesarchiv szépszámú kiadatlan emlékirat-anyaga. Az 5. fejezet a tisztek megélhetési gondjait mutatja be, amely ahhoz a tanulsághoz vezet, hogy a francia vagy a porosz tiszteket sokkal jobban fizették. (158. 1.) Ez azonban arra kell, hogy figyelmeztessen, hogy kellő anyagi háttér nélkül a tisztek egy része — még ha nem is került uzsorások karmaiba — anyagi gondokkal küszködve előbb-utóbb elhagyta a katonatiszti pályát. (Esetleg amiatt, mert — ha meg is kapta az engedélyt — nem volt képes letenni a házassága esetén megkívánt kauciót.) Mivel a magasabb katonai rangok elérésének feltétele a hosszabb szolgálati idő volt — kivéve a főhercegeket —, az anyagi helyzet, vagyis a szociális háttér erősen befolyásolta a katonai karriereket. (Amíg létezett rangvásárlás — ld. 46. 1. —, addig a vagyontalanok előléptetési lehetőségüket eladva maradtak vissza a katonai ranglétra alacsonyabb fokain.) Míg az előző két fejezetet a tanulságos statisztikai táblázatok teszik szemléletessé, addig a „Modern kori lovagok" című 6. fejezet színességét az emlékiratok — sőt a szépirodalmi alkotások — adják. Ez ugyanis a katonatiszti becsületkódex követelményeivel, a párbajnak a tisztek és a társadalom életében betöltött szerepével foglalkozik. Deák István szemléletesen érzékelteti a tiszti becsület védelmének bonyolultságát — sőt kockázatát — attól függően, hogy a vélt vagy ténylegesen sértő személy párbajképes volt-e vagy sem. A szerző egyedi eseteken mutatja be, hogy miközben a polgári és katonai törvények tiltották a párviadalt, a hadsereg elvárta tisztjeitől, hogy párbajozzanak, s az azt ellenzőket vagy elítélőket kitaszította soraiból. Nemcsak az aktív, de nyugdíjas és a tartalékos tisztek is alá voltak vetve ennek a kényszemek. Mivel pedig az általános hadkötelezettség bevezetésével 1868 után megnőtt a tartalékos tisztek száma, „a párbajkötelezettég a polgári társadalom egyre szélesebb köreire terjedt ki". (170. 1.) A fejezet befejezése emlékeztet arra, hogy 1917-ben IV. Károly megújította a párbaj tilalmát, de az 1930:2. tc. ismét engedélyezte „a tisztek becsületbeli önvédelmét" (175. 1.). A 7. fejezet, a „Házasság, család, szexuális erkölcs és bűnözés" összetett kérdéskörével, míg a statisztikai táblázatokban ugyancsak gazdag, „Nyugdíjas tisztek, özvegyek és árvák" című 8. fejezet a téma szociális vetületeivel foglalkozik. Nem kevésbé bonyolult a 9. fejezet, a „Nemesek a tisztikarban" témaköre, amely hasznos áttekintést nyújt a kérdésre, hogy miként lehetett valaki nemes. Ezt követően megvizsgálja a nemes és közrendű eredetű tábornokok és tisztek arányát, utóbbiakat az 1896-os esztendőben, s ez utóbbi esetben azt is kimutatja, hogy ebben az évben az egyes fegyvernemek tisztikarában hány százalékban voltak nemesi származású tisztek. (203-204. 1.) A szerző említi azt a kevéssé figyelemre méltatott tényt, hogy a Habsburg Monarchia hadseregében nem alakultak ki elit gárdaezredek, mint a porosz, osztrák vagy az angol hadseregben. (202. 1.) Ennek ellenére kétségtelen tény, hogy a Monarchia hadseregében is voltak elitalakulatok, s erre a könyv is utal: a 7. dragonyosezred vagy a császárvadászok (124-125.1.), illetve egyes huszárezredek. A legsokoldalúbb elemzést nyújtó fejezet a 10., amely „Vallás, nemzetiség, továbbképzés és karrier" cím alatt fontos kérdéseket vesz vizsgálat alá. így statisztikai táblázatban kapunk információt arról, hogy 1875-ben milyen volt a hivatásos tisztek rendfokozatonkénti átlagéletkora (211. 1.), a tisztikar rang szerinti megoszlása 1911-ben (213. 1.), s a felekezetenkénti megoszlás a lakosság egészében és a közös hadseregben 1911-ben. (216. 1.) Külön alfejezet foglalkozik a zsidóság szerepével a hadseregben, visszanyúlva II. József ezzel kapcsolatos rendelkezéseiig. Az áttekintés legfontosabb eredményei: 1897-ben a közös hadsereg tisztjei között 18,7% volt a zsidó tartalékos tisztek száma, míg ugyanekkor a hivatásos törzs- és főtisztek között ugyanez az arány csak 1,2%, a zsidó hivatásos katonai tisztviselők aránya pedig 12,7% volt, — s ez az arány az elkövetkező években csökkent. (219-220.1.) Deák szerint ennek elsődleges