Századok – 1994

Történeti irodalom - Karsa Ferenc: A szabadságharcos napló. „A körülöttem és velem 1848. és 1849. években történt események” (Ism.: Urbán Aladár) V/1041

TÖRTÉNETI IRODALOM 1041 Karsa Ferenc SZABADSÁGHARCOS NAPLÓ ,rA körülöttem és velem 1848. és 1849. években történt események" Sajtó alá rendezte: Bona Gábor. Zrínyi Kiadó, 1993. 382 1. Örvendetes eseménye 1848/49-cel foglalkozó irodalmunknak, hogy a szabadságharc 145. évfordulójára megjelent egy komoly forrásértékű kiadvány: Karsa Ferenc naplójellegű emlékirata. A kötet nem áll egyedül a hasonlójellegű munkák között, hiszen 1973-ban a Magvető Könyvkiadó megjelentette Major István „Honvédélményeim 1848 49-b61" című emlékezéseit (sajtó alá rendezte Szőcs Sebestyén), majd ugyancsak a Magvető 1978-ban publikálta Garzó Imre öregkori emlékiratát „Életem és abból merített gondolatok" címen (sajtó alá rendezte Blazovich László és Varsányi Péter István), mely utóbbinak egy része a szerző 1848-49-es élményeivel foglalkozik. Garzó Ferenc munkája azonban nemcsak a legterjedelmesebb — és így információban a leggazdagabb —, hanem az is növeli értékét, hogy szerzője megállapíthatóan részletes naplójegyzeteket vezetett, s ezeket friss emlékezettel, már az 1850-es évek elején kiegészítette. „Nem írok én történetet, csak saját élményeimet jegyeztem fel, és azt is csak azért, hogy olykor-olykor megújulhassanak lelki szemeim előtt annak a nagy korszaknak emlékei...", vallja emlékezései kétharmadánál, beszámolva Budavár ostromáról (218.1.). Az emlékek azonban mélyen vésődtek be, s a szerző mesélő lendülete — akár komor, akár vidám történeteket mond el — eleven stílussal párosul, így munkája valóban élvezetes olvasmány. Karsa Ferenc emlékezései nem voltak teljesen ismeretelenek a kutatók előtt. Mint Bona Gábor erről beszámol, a kéziratból 1888-ban a Zemplén című folyóirat, 1922-23-ban pedig a Hadtörténelmi Közlemények közölt részleteket, de azt követően a munka sorsa ismeretlen volt. Joggal lehetett attól tartani, hogy a második világháború forgatagában az is megsemmisült. Néhány évvel ezelőtt azonban Ratkó József fellelte azt Karsa László budapesti mérnöknél, aki a kézirat másolatának egyik példányát önzetlenül a kiadó rendelkezésére bocsátotta. Karsa Ferenc (1827-1915) nemesi származású sárospataki joghallgató 1848 augusztus végén állott be Kassán önkéntes honvédnek. Mivel pár hét múlva megkezdődött az újoncozás (127 lakos után két újoncot kellett toborzás vagy sorshúzás útján kiállítani), Karsa a Kassán szervezett 20. honvédzászlóaljhoz került, ahol rövidesen őrmester lett. Zászlóaljával részt vett a két kassai csatában (35-47., 71-85. 1.), a tokaji összecsapásban (106-112. 1.), majd az 52. zászlóaljhoz átkerülve a kápolnai és szolnoki ütközetben. (124-133., 140-145. 1.) Ezt követően alakulatával részese a fősereg Tápióbicskénél, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallóná] és Komáromnál folytatott harcainak (155-190. 1.), s Kársát a nagysallói ütközet utáni napokban hadnagynak nevezik ki. Már tisztként vesz részt Buda ostromában, maga is százada élén hágva meg a falakat (193-217. 1.), majd ezt követően Görgey törzskarához rendelik, s mint parancsőrtiszt lesz tanúja a második komáromi és váci ütközetnek (238-254. 1.) Görgey seregével vonul a Losonc-Miskolc-Nagyvárad-Arad útvonalon Világos felé. Az olvasó azonban nem a fegyverletétel leírását kapja a következő oldalakon, hanem annak a vállalkozásnak a krónikáját, hogy milyen kalandokon ment keresztül Karsa Ferenc és még két, ugyancsak Görgey mellé parancsőrtisztként beosztott hadnagy, akik augusztus 13-án legényeik kíséretében Borosjenő irányában elhagyták a magyar tábort, mert nem kívánták a fegyvert letenni. Céljuk, hogy Erdélybe menjenek, a hír szerint még harcoló magyar sereghez. Útközben hasonló céllal fegyveresen megszökött honvédekkel, majd huszárokkal találkozva, egész kis csapat szerveződik körülöttük. Baráti magyar és ellenséges érzelmű román települések között — utóbbiakat fárasztó hegyi utakon inkább elkerülve — visz útjuk, miközben előbb Inczédy László ezredes feloszlás előtt álló különítményével találkoznak, majd tovább vonulva kapják a hírt, hogy utolsó reményük: Kazinczy Lajos ezredes is letette a fegyvert. Ekkor a kis csapat Nagykárolyban maga is feloszlik, de a három tiszt elhatározza, hogy megkísérli a bejutást a körülzárt Komáromba. Ennek a tizenkét napnak a leírása vetekszik egy kalandregénnyel (288-309.1.), amelynek folytatása már családtörténetté válik. Szüleihez hazatérve Karsa továbbindulását egy tüdőgyulladás akadályozza meg (ekkor már egyébként Komárom kapitulált), majd a törökországi emigrációtól Vay Károly gróf bölcs szavai tartják vissza, aki szerint mindenkinek, akit bitó vagy golyó nem fenyeget, itthon kell maradnia. (329-330. 1.) Karsa Ferenc beszámolói nemcsak színesek és érdekfeszítőek, de közel hozzák az olvasóhoz a szerző egyéniségét, aki még altisztként önérzetesen vállalja nyilvánosan az egyik gyáva tisztről alkotott véleményét, vagy szakít a vele együtt szolgáló, de bajtársiatlanul önző testvérbátyjával, akit rövidesen Debrecenbe rendelnek, s többet élve nem lát. Rokonszenves, ahogyan a bátorság és a küzdelem tudatos