Századok – 1994

Történeti irodalom - Karsa Ferenc: A szabadságharcos napló. „A körülöttem és velem 1848. és 1849. években történt események” (Ism.: Urbán Aladár) V/1041

1042 TÖRTÉNETI IRODALOM céljának összefüggését, a tiszt példamutatási kötelességét tárgyalja, s amilyen egyszerűen számol be arról, hogy miként került szakaszával Kápolnánál életveszélybe, miként zúdult zászlóaljára gyilkos sortűz Tápióbicske egy szűk utcájában, hogyan sebesült meg Nagysallónál egy vértes altiszt kardjától, s miként hágott maga is százada élén Buda falaira. Nem szépíti a zászlóaljnál bekövetkezett szökéseket, felháborodottan ábrázolja a cs. kir. seregből átkerült és tisztté előléptetett káplárok némelyikének pökkhendiségét, az alkoholista tisztek megbízhatatlanságát, s nevetségessé teszi a csata utáni „hősöket". Életszerűvé teszik Karsa Ferenc emlékezéseit a tábori élet nehézségeit (felszerelés és ellátás hiánya, helyenként ellenséges lakosság) és vidámságait bemutató életképei (pl. a volt iskolatársakkal való találkozások), amelyet olyan érdekességek egészítenek ki, mint a Kerepesnél pihenő 6. zászlóalj lobogóját elrabolni akaró álruhás svalizsér története, vagy a Buda alatt bekövetkezett hatalmas, az ostromlóknak komoly károkat okozó vihar leírása. Nem hiányoznak az anekdotikus történetek sem, mint például a Szentpéteren Karsa sebét újból ellátó menyecske „csacsogása", aki — az osztrákok megfutásáról szólva — kottyantja el, hogy az előző őszön az ő ura is „egy szuszra haza került onnan Schwehát alól". (182.1.) A jó tollal és emlékezettel megörökített kis jelenetek közül az egyik legérdekesebb annak leírása, amikor Miskolc közelében hősünk mint őrmester a találkozás örömére összecsókolódzik közlegényként szolgáló volt iskolatársával. A honvédsereg demokratikus szellemére Vajda János által tett megjegyzésére emlékeztetnek a Sándor huszároktól egy továbbszolgáló öreg huszár kijelentése, aki borozgatás közben így szólt Karsa Ferenchez: „Strázsamester uram! — úgy látom, hogy maga valami úrnak a Cja, de ha az urak így szeretik a közkatonát, hát akkor csak az úristen verhet meg minket, de nem a német!" (119. 1.) Az emlékezés nemcsak a tábori élet mindennapjait vagy a csatajeleneteket rögzíti, de időnként kifejti a maga véleményét is a sikertelenségekkel vagy a ki nem használt győzelmekkel kapcsolatban. (Ezek között akad pontatlanság vagy félreértés is, amit Bona Gábor lapalji jegyzetei igyekszenek kiegészíteni vagy korrigálni.) Az értékelésnek ez az igénye természetesen együttjár a vezérek minősítésével is. A két kassai csata kapcsán érthetően rossz a véleménye Pulszky Sándorról és Mészáros Lázárról egyaránt. Dembinszkyvel szemben kifejezetten ellenséges, akit — mint mondja — „mint szabadítót vártunk". A történtek után azonban ha nem is tekinti árulónak, ez a véleménye: „Nem érzett velünk, nem volt magyar." (122. 1.) Úgy véli, hogy Kossuth Dembinszkyt — és Bem Józsefet — azért alkalmazta, a lengyel vezéreket azért „dédelgette", mert „félt attól, hogy ha egy rátermett magyar ember akad, az ő nimbusa elhomályosodik". (250 1.) A szerző Nagy Sándor Józsefről sincs jó véleménnyel, s Klapka Györgyről több ízben elítélően nyilatkozik. Előbb Damjanich szavait idézi, hogy „Klapkában bízni nem lehet, mert minden akadálynál elhagyja ereje" (161.1.), majd ezt alkalmazza is az 1849. július 11-i komáromi ütközetre. Karsa szerint nem hihető, hogy Klapka nem akarta volna „utunkból elseperni az ellenséget" ... „Azt tartom — írja —, hogy a 11-iki csatát akaraterejének könnyen lazulása miatt vesztette el, meg azért, mert tétovázásával 8 egész napot adott az ellenségnek seregei rendezésére és a muszka hadtest bevonására." (249. 1.) A szerző nem hallgatja el azt sem, hogy amikor Görgey parancsát vitte Komáromba Klapkához, a tábornok szárnysegédje, Szilányi megszégyenítette őt, hogy — mivel önhibáján kívül a Dunába esett és oldalfegyvere is elveszett — azon vizesen és kard nélkül „mint valami bótoslegény" jelentkezett. (229. 1.) Nem kétséges, hogy Karsa Ferenc Görgey javára elfogult, miben szerepe van a tábornok mellett töltött két és félhónapos parancsőrtiszti beosztásnak. Ez azonban nem jelenti, hogy a szerző Görgeyről elfogult képet rajzolna. Egyformán tárgyilagos hangon számol be akár arról, hogy a tábornok miként állítja meg a menekülőket kardlapozással, vagy közéjük lövetéssel, akár arról, hogy miként hagyja vissza halálos fáradtan alvó parancsőrtisztjét, miként sebesült meg s vezette végig a csatát, majd miként irányítja a visszavonulást, vagy miként utasítja vissza a szökéssel vádolt és halálra ítélt százados testvérének kegyelmezési kérelmét. Nem ítéli el Karsa a világosi fegyverletételt sem, jóllehet nem hajlandó alávetni magát a fővezér utolsó parancsának. Ez érződik abból, ahogyan idézi Görgey Árminnal a fővezér nevében tartott és „mogorva hallgatással" fogadott tájékoztatóját, amely így indokolta a fegyverletételt: ,A hadsereg becsületének megmentése tekintetiből pedig elkerülheteüen, hogy az ellenség ne mondhassa: hogy a nemzet utolsó nagy serege demoralizálva van, tehát férfiasan túmünk kell, amit a sors nehéz keze ránk mért."(281. 1.) Karsa érzékelhetően nehéz helyzetben van az emlékérzései írásának idejére már egyértelműen kialakult Kossuth-Görgey ellentét miatt, hiszen Kossuth politikáját és Görgey hadvezéri cselekedeteit egyaránt nagyra értékeh. Buda ostroma után leírja, hogy nem kíván azzal foglalkozni, hogy „helyén volt-e Budavár ostroma", s hogy az kinek az ötlete volt. (218. 1.) Elismeri Kossuth nagyságát és „politikai bátorságát", de elítéli azért, mert „onnan Viddinből bedobta a nemzet lelkébe a gyűlölködés üszkét". (251. 1.) A végleges mérlegnél is ezt hangoztatja, hogy ti. a viddini levél, amely árulással vádolta Görgeyt, ezzel megosztotta a volt honvédsereget, annak tisztikarát. „Ha meg nem győzhették egymást kesereg a szerző —, természetes, hogy a mindkét részről való elhidegedés olyan hézagot teremtett a honvéd és honvéd közt, amit áthidalni nem lehet, s úgy hiszem, hogy a viddini levél átka még a jövő nemzedék hazafias érzü-