Századok – 1994

Történeti irodalom - Peter Brown: A Szentkultusz. (Ism.: Pósán László) V/1029

1030 TÖRTÉNETI IRODALOM szentkultusz áttörte azokat a képzeletbeli sorompókat, melyeket az ókori világ embere Ég és Föld, az isteni és az emberi, élő és halott közé állított. A szentek kultusza a képzeletvilág olyan átalakulásával járt együtt, ami egybecsengeni látszik a késő római társadalom egészét átrendező kapcsolatrendszer-változások formáival. Az ókori Rómában a halotti kegyelet állandó vonása volt a család kiemelkedő szerepe. Brown szerint ezekből a gyökerekből sarjadt ki a késő antikvitás társadalmában a szentkultusz. Úgy véli, hogy a keresztény egyház kiemelkedő szerepét jórészt annak köszönhette, hogy rítusai, mindinkább központosuló szervezete és anyagi irányítása egy olyan eszményi közösséget igyekezett megvalósítani a pogány világban, mely módosította, átcsoportosította, sőt korlátozta a rokoni kötelékeket. Az egyház mesterséges rokonsági csoport volt. Tagjaitól elvárták, hogy az új közösség felé ugyanolyan szolidaritással, hűséggel és kötelességtudással viseltessenek, mint amivel korábban vér szerinti családjuknak tartoztak. Ez az elvárás talán sehol sem volt erősebb, mint éppen a halottak iránti kegyeletnyilvánítás esetében. A 4. század folyamán a családi sír és a mártír sírja a közösségi rítus összetartó, illetve a család széthúzó erejének konfliktusmezejévé, az egymással versengő patrónusrendszerek, a keresztény közösségek tehetős világi tagjai és a püspöki vezetők közötti feszültséggé vált. A 3^1. század fordulóján az egyház további fejlődésére nézve nagyon is valós lehetőségnek látszott, hogy a gazdag keresztény családok „kisajátítsák" a szentet. A 4-5. század fordulójára a legtöbb helyen (legkorábban Rómában) azonban a püspököknek sikerült saját patrónusrendszerüket összhangba hozni a befolyásos világiakéval. A kor viszonyait meghatározó patrónusrendszerben a mártír, a szent is határozottan késő római arcot öltött: patrónus lett, annak az oltalomnak láthatatlan, mennyei kísérője, amelyet a Földön kézzelfoghatóan a püspök gyakorolt. A mártírok ünnepei már nem családi ünnepek voltak, hanem - a szerző szavaival élve — nyilvános „bankettek", melyet a láthatatlan patronusok adtak földi clienseiktíek. A késő római, függésen és javadalmazáson alapuló viszonyok pompakedvelő szertartásossága mindinkább áthatotta a szentek tiszteletének formáit és nyelvezetét. Ezt a változást, a püspöki patrónusi szerepkör megjelenését az egyház gyarapodó vagyona okozta: a keresztény vezetők kezében volt a társadalmi érvényesülés szinte valamennyi eszköze, de mindezt nem tudták elfogadható módon megmutatni. A megoldást az építkezések és a vallásos tisztelet új központjaihoz kapcsolódó ünnepek pompájának növelése jelentette. Az építkezéssel járó gyakorlati és társadalmi problémákat, amelyekbe a városfalakon belül ütköztek volna, a mártírok sírjánál ki lehetett kerülni. A püspöki vagyont, mivel az nem magántulajdon, a nem sírnak minősülő szent maradványainál lehetett a legmegfelelőbben közszemlére tenni. Mindez a gazdagság és pompa ráadásul egy olyan személy láthatatlan jelenlétében került bemutatásra, aki a késő római patrónus vonásait öltötte magára. A szentkultusz alkalmat adott arra, hogy a pénzt úgy lehessen felhasználni, hogy az ne váltson ki irigykedést, a patrociniumol pedig kötelezettségvállalás nélkül lehessen gyakorolni. Ez a megoldás egyértelműbb és „tisztább" volt, mint a vagyon és a hatalom bemutatásának bármely korábbi formája. A keresztény közösségek is igényelték az effajta kultuszteremtést. A római világ nagyvárosaiban ekkorra már többségben élő keresztények részéről nyomás nehezedett az egyházra, hogy pontosan határozza meg, mit ért a „városi közösség" alatt, és olyan szertartásokat dolgozzon ki, melyet ez a definíciót kifejezésre juttatják. A keresztény civitas jelentősen különbözött a klasszikus várostól. A két elvileg „oda nem illő" réteget is magába foglalt: a szegényeket és a nőket. A szentkultusz lehetőséget adott arra, hogy e két csoportot a püspök védnöksége alatt bevonják a közösségbe és új alapokra fektessék a városi szolidaritást. A szentélyeknél át lehetett hidalni a késő antik társadalmat leginkább megosztó választóvonalakat, s egy kis időre ledőltek azok a korlátok is, amelyek a nyilvánosság előtt a nemeket elválasztották. Ennek igazolására Brown egy igen érdekes példát is talált a korabeli források között: egy „szent ember" kiválóságát életrajzírója azzal a megjegyzéssel támasztotta alá, hogy a kitűnő férfiúnak egész életében sikerült megtartóztatnia magát, pedig fiatalon buzgón látogatta a mártírok ünnepeit. A szentélyek körüli kultusz, és itt a nők szabadabb mozgása arra az ókori hagyományra támaszkodott, hogy a nők számára a temetők mindig kiváltságos helyzetet jelentettek. Férfiellenőrzés és családi felügyelet itt kevésbé követte mozdulataikat. A késő római társadalomban, ahol a rokonsági kötelékek egyre szorosabban fonták körül az egyént, mert egyszerre oltalmazták és felügyeltek rá a bizonytalanná váló világban, a szentek voltak az egyedüli „rokonok", oltalmazók, akiket egy nő szabadon választhatott. A szentek ünnepnapjain megnyilvánuló városi szolidaritás és bőkezű ajándékozás a szegények számára is kiemelt fontosságúvá avatta a szentélyeket. A polgárokra, illetve a polgárjoggal nem rendelkezőkre tagolódó klasszikus antik város „politikai" modelljét egy várostól, vidéktől független, átfogóbb „gazdasági" értelmezés váltotta fel: a gazdagok kötelessége támogatni a szegényeket, s ezt mindvégig vallásos köntösbe öltöztetve alamizsnálkodásnak nevezik. Abban a társadalomban, ahol a közösséghez tartozást mindenekfelett a patrónus-kliens viszony jelezte, s ezt hagyományosan ajándékozással fejezték ki, a szentkultuszhoz kötődő alamizsnálkodás jóval több volt, mmt a szegények dicséretes támogatása. A keresztény egyház vezetői ezzel nem kevesebbre tartottak igényt, mind arra, hogy újraraj-