Századok – 1994

Történeti irodalom - Peter Brown: A Szentkultusz. (Ism.: Pósán László) V/1029

TÖRTÉNETI IRODALOM 1031 zolják a városi közösség határait. Az egyház nem csupán azzal rendezte át a közösség határvonalait, hogy jelentősen gyarapította a megadományozottak körét, hanem úgy is, hogy az adományozók egy újabb csoportjának adott lehetőséget a szereplésre akkor, amikor a klasszikus városban, ahol az adományozás politika, s nem könyörület dolga volt, nyilvános szereppel nem rendelkező nőket bátorított adományozásra, jótékonykodásra. A szentkultusz mindinkább előtérbe nyomulása egy olyan új nyelvet jelentett a nyugati Mediterráneum városi (kisebb mértékben vidéki) lakossága számára, mellyel képesek voltak kifejezni és ellenőrzésük alá vonni azt a zavarbaejtóen új helyzetet, melyben a 4-5. század fordulóján találták magukat. Az 5. század közepére a szentkultusz láthatatlan jóbarátokkal vette körül a Földközi-tenger vidékének lakóit. Az ősi mediterrán hitvilág finom átalakulása figyelhető meg, amint a 4. század végétől azokhoz a láthatatlan lényekhez, akik valaha emberek voltak, s akikre mindinkább saját koruk vonásait ruházták. A kereszténység előtti Mediterráneumban úgy gondolták, hogy a lélek többrétegű, összetett szubsztancia. A lélek azon rétegei fölött, melyről az embernek tudomása van, áll az „igazi" lélek, mely ugyanolyan mérhetetlenül magasabbrendú a léleknél, mint az a testnél. Az én hierarchikusan épül fel, s csúcsa közvetlenül az istenit éri. Brown késő antik — elsősorban történetírói és irodalmi — példák (pl. Plutarchos, Marcellinus, Origenes, Synesios) során bizonyítja, hogy a korabeli ember szívesen állított láthatatlan védelmezőt егте a csúcsra. Akár személyes daimonnak, akár geniusnak, akár őrangyalnak hívták ezt a védelmezőt, feladata mindig ugyanaz volt: ennek a láthatatlan lénynek kellett az egyén gondját viselnie nemcsak életében, de a halála után is. Lényegében erre a hiedelemrendszerre épült rá a szentkultusz is, amelyben a daimon, vagy őrangyal szerepét a szent töltötte be. Szent Ágoston szerint azok az emberek, akik mártírhaláluk révén bebizonyították, hogy Isten igaz szolgái, embertársaikat közelebb tudják vinni Istenhez, mint az angyalok. A közvetítő angyalok ugyanis, bármilyen hűséges végrehajtói is legyenek Isten akaratának, egy emberfeletti, idegen „népség" sziklafalát ékelik ember és Isten közé. Egy bizonytalanná váló világban az emberek meghitt kapcsolatba akartak kerülni földöntúli védnökeikkel, akikkel mint embertársaikkal azonosulhattak, kapcsolatuk pedig a patrónus-kliens viszony ismert módozatai szerint alakulhatott. Emellett a mártírok kultuszában volt valami családias: sírjaik ugyanabban a temetőben domborultak, ahol a gyülekezet hozzátartozóinak sírjai. E síroknál, a szentélyeknél megnyilvánuló csodák Isten hatalmát és a mártírhalált haltak üdvözülésének bizonyosságát tanúsították. Sírjaiknál a Paradicsom örökkévalósága jelent meg, és érezni lehetett a feltámadás előszelét. Testüknek minden porcikája az örökkévalósághoz kötődött. A test egy leválasztott darabját, az ereklyét elválasztották testi vonatkozásaitól. Mert hogyan törölhetnék el jobban a halál tényét kérdezi Brown —, ha nem úgy, hogy a halott egy testrészét kiemeljük a sír eredeti összefüggéséből? És mi fejezhetné ki jobban Ég és Föld összekapcsolásának paradoxonát, mint a végtelent jelentő kicsiny és véges tárgy? A mártír sírjánál történt csodálatos gyógyulások az elviselt szenvedés csodájából sarjadtak: példás bátorságukat ugyanis Isten emelte a pusztán emberi fizikai kitartás és erkölcsi erő fölé. A szentek szenvedéstörténetének műfaja, a passió megszüntette az időt. Isten ó- és újszövetségi csodáit a mártírok és hitvallók saját korukban jelenítették meg. A szentek cselekedeteinek felolvasása újra és újra áthasította a jelent a múlttól elválasztó falat. A hagiográfus olyan pillanatokat rögzített, amelyekben a látszólag kihunyt múlt és az elképzelhetetlenül távoli jövő megjelenedett. A passió felolvasása közben a szent valóban jelen volt: édes illat töltötte meg a bazilikát, a gyógyulásra várók érezték gyógyító hatalmát, azok pedig, akik a múltban megbántották a szentet, okkal kezdtek remegni. A szentélyekhez özönlő, zarándokló hívek nem egyszerűen egy „helyre" mentek, hogy a szent kegyes pártfogásáért könyörögjenek vagy hogy halottaikat sírja mellé temessék: azért tolongtak, hogy vele magával találkozzanak. A szent testi maradványainak apró darabkáiban, sőt e maradványokhoz érintett tárgyakban is teljes valójában jelen volt. Ennek következményeképpen a keresztény világot lassan elárasztották az eredeti ereklyék (mártírok holttestei) töredékemek darabjai. Ez az oka annak, hogy a késő antik és kora keresztény vallásosság középpontjába a translatio (ereklyék vándorlása az emberekhez), nem pedig a peregrinatio (emberek vándorlása az ereklyékhez) került. Azok, akik hordozható ereklye formájában birtokolták a szentséget, kegyet gyakorolhattak azzal, hogy ezeket a kincseket megosztották másokkal, sőt elhozták őket a római világ minden szegletébe, ahol korábban ezekhez nem férhettek hozzá. Az ereklyék elterjedésében az antikvitás és korai középkor társadalmában fontos összetartó erőt jelentő ajándékozási gyakorlat is szerepet játszott. Az üdvösséget és az isteni kegyelem megnyilvánulását középpontba helyező világban minden ereklye ajándékozás mögött pontosan meghatározott személyes jóakarat húzódott meg. Az ereklyeátvitel révén új kultuszhelyek sora keletkezett, amelyek elhozták a jelenbe a megszabadulás és bűnbocsánat érzését. Az ereklyék megtalálása, elszállítása és kiállítása mögött az Isten irgalmasságáról alkotott elképzelések húzódtak meg. így a szent relikvia önmagában talán nem is volt olyan fontos, mint az isteni megbocsátásnak az a láthatatlan gesztusa, amely lehetővé tette, hogy az ereklyét megtalájják. Az ereklye igazi közösségi hatása az volt, hogy magába