Századok – 1993
Közlemények - Somogyi Éva: A közös kormány 1867–1907 I/70
72 SOMOGYI ÉVA Az osztrák minisztertanácsban ekkor — 1867 nyarán — olyanfajta jegyzőkönyvet vezettek, mint a magyarban a dualizmus egész időszakában, vagyis azt rögzítették, miről volt szó és mit határoztak. A szöveg a tényleges vitákat nem tükrözi. így csak azt tudjuk, hogy az osztrák miniszterek 1867 májusában még kitartottak a „Reichssenat" elnevezés mellett és megpróbálták azt a magyarokkal is elfogadtatni. És ami nem kevésbé fontos: vitatva Deák álláspontját,10 a delegációnak törvényhozói jogot akartak, „mert anélkül, hogy a delegációnak a hatáskörébe tartozó ügyekben törvényhozói joga volna, működése lehetetlenné válna".1 1 1867. június 15-16-án két egymást követő osztrák minisztertanács tárgyalta ismét a delegáció ügyét.1 2 Ekkor, a magyar törvények szentesítése után, annak megváltoztatására nem volt többé lehetőség. Az osztrák javaslat mégis két vonatkozásban eltért a magyar törvénytől: a delegáció számára törvényhozói funkciót kívánt biztosítani és a magyarnál részletesebben fejtette ki a közös miniszterek felelősségét. Két olyan elemben, amely a delegáció birodalmi parlament voltát igyekezett erősíteni a magyarok óvásai, megszorításai, a birodalom létét elutasító álláspontja ellenében. Dehát itt puszta törvény szövegről volt szó, üres paragrafusokról, amit tartalommal az életnek, a gyakorlatnak kellett megtöltenie. Az egykorúak is tudták: „Nem az írott törvények biztosítják az országot... a törvény csak akkor nyújt biztonságot, ha annak a nemzet ereje szolgál támaszul. De a törvény, mint a jognak az alapja, mindig nagy fontosságú."1 3 * Az eddigiekben azt igyekeztünk bemutatni, hogy a két országos kormány és a két ország törvényhozása milyen jogi kereteket teremtett a közös ügyek kezelésére. A törvények születése pillanatában azonban már létezett egy harmadik kormány is, amely kedvetlenül és vonakodva éppen akkor vedlett át „Reichsministerium"-ból „közös" minisztériummá. 1867 nagy kompromisszumában nemcsak a magyar politika küszködött a feloldhatatlan ellentmondással: a közös ügyeket alkotmányosan kezelni úgy, hogy ne konstruáljanak hozzá birodalmi parlamentet, hanem furcsa, köztes helyzetbe kerültek a közös miniszterek is. A magyar történeti irodalom és nyomában az újabb osztrák dualizmus-kutatás megelégszik annak konstatálásával, hogy a közös miniszterek a birodalmat akarták erősíteni a magyar önállósággal szemben. Ezt szolgálta Beust kancelláriája, amely birodalmi miniszterelnöki funkciót vindikált magának, ezt a hadügyminiszternek a birodalmi egységet óvó minden intézkedése, Becke közös pénzügyminiszter követelése az államadósság közös kezelésére. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a birodalomban nemcsak a dualizmus erő küzdöttek az elevenen élő centralista hagyományokkal, hanem az alkotmányosság erői is az abszolutizmusnak az államapparátusban, a hadseregben, az udvari pártban továbbélő hatalmával. Egy a képviselőtestületeknek felelős közös (birodalmi) kormány nemcsak a „Birodalmat" szolgálhatta a magyarok elkülönözési szándékával szemben, hanem az alkotmányosságot is; legalábbis abban az esetben, ha a képviselőtestület, azaz a két delegáció, valóban a közös kormány alkotmányos ellenőrző orgánuma — , s hogy azzá válik-e, azt az elkövetkező évek gyakorlatának kell majd megmutatnia.
