Századok – 1993

Történeti irodalom - Deák Ferenc kiadatlan leveleiből (Ism.: UrbánAladár) III–IV/535

536 TÖRTÉNETI IRODALOM 536 zetének összegzése és az okok keresése. „És mi ennek oka? — teszi fel a kérdést. Egyenesen az, hogy az ausztriai kormány hibás és egyoldalú felfogásból századokon keresztül az ausztriai tartományok érdekének feláldozta Magyarország jövendőjét, és ezáltal az összes Monarchia közerejét gyengítette." (75.1.) Az 1849 utáni politikai helyzetről két, a pesti farsangról szóló levelében számolt be Deák, mindkettőt Csányiné Inkey Szidóniának küldte. 1850. február 2-án így írt: „... még az idén Pesten egyetlen egy úri táncvigalom sem volt, ami legrégibb idők óta soha nem történt. Az általános pénztelenség s a lehangolt kedélyek okozzák ezen szomorú részvétlenséget." (84. 1.) Egészen más az 1857. február 15-én ugyancsak Pesten kelt levél. Ebben Deák először is örömét fejezi ki, hogy levelező partnere ezúttal nem németül, hanem magyarul írt. Majd így folytatja: „Mi itt Pesten semmi módon nem akarunk németekké lenni, s minél inkább erőltetnek bennünket, annál inkább vonakodunk elválni nemzetiségünktől. ... E farsangon itt gyönyörű kis magyar táncvigalom volt, a jogászok Pesten, a technikusoké Budán, a leányok magyar köntösben, s pártákban, az asszonyok nagyrészt magyar ruhákban főkötőkben, az öregebb férfiak közül sokan fényes magyar öltözetben jelentek meg. A vigalom rendkívül élénk volt, s reggelig tartott..." (97-98. 1.) A kis kötet igazi politikai érdekessége Deáknak ugyancsak Pestről 1842. november 10-én és folytatólag 16-án sógorához, Oszterhueber Józsefhez intézett levele. Sándor Pál ezt a nagy — szövegében sérült —, értekezéssel felérő írást már publikálta a Történelmi Szemle 1979. évi 2. számában. Újbóli közzétételével mégis egyet kell értenünk, hiszen a kis példányszámú folyóiratban nyilván csak a szűkebb szakma figyelt fel rá. A levél első fele, s a 16-án folytatott részek kezdete is családi ügyekkel foglalkozik. Majd kijelenti: „Politikai újságot nem írhatok, mert mi sem tudunk semmit. Az országgyűlését valószínűleg ismét megtartják Pozsonyban." (57.1.) Ezt követően Deák hosszasan nyilatkozik az elaggott Mettemichről, az utóbbi évek érthetetlen külpolitikájáról, a soknemzetiségű monarchiáról, a császári ház tagjairól. Majd meghökkentő fejtegetést olvashatunk arról, hogy az 1840-es években fenyegetőnek tűnő orosz támadás miként rendítené meg az Osztrák Birodalmat, s mivel Európa nem engedne meg újabb orosz hódításokat, olyan béke születne, amelyből északon Cseh- és Morvaország, Galícia és a szlovákok lakta Felvidék részvételével egy, délen pedig Karintia, Karniola, Dalmácia, a tengermellék és a határőrvidék, Horvátország és a Magyarország déli részén lakó szerbek részvételével egy másik szláv állam születne. Trianon ismeretében valóban döbbenetes ezt az elemzést olvasni. Ugyanakkor ma másképpen reagálunk, mint közel másfél évtizeddel korábban Deáknak arra a rezignált kérdés-feltevésére, hogy „nem nyújtana-e több biztonságot Európának" ezeknek az „egy nemzetiség által összekapcsolva" nagyobb szilárdságot biztosító államoknak a létesítése. Deák egyébként ezt a következtetést levonva visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy a Birodalomban nagy szerepet játszó cseheknek nem érdekük a Monarchia megvédése, mert egy orosz betörés függetlenségüket állítaná vissza. „Igáz — vonja le a keserű következtetést —, hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállóságukra és nemzetiségükre nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésük nem olyan, hogy ezzel más nemzetek szimpátiáját bírnák..." (64-65. 1.) Ez a levél egyébként más szempontból is érdekes: megfogalmazza benne jobbágyaihoz való viszonyát, amely szerint nem engedi magát megkárosítani, de értelmetlennek és károsnak tartja, ha — különösebb ok nélkül — a törvény szigora szerint járnak el velük szemben, mert a törvény betűjéhez ragaszkodva azok is sok kárt okozhatnak az uraságnak. (52-53.1.) Deák személyes tulajdonságairól és magatartásáról szólva érdemes még megemlíteni az 1862-ben özvegy Vachott Sándoméhoz intézett önirónikus levelét. Ebben hagyományos levélírói restségéről nyilatkozik, amelyet már annak idején Wesselényi Miklós és más is nehezményezett. Majd így folytatja: „Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel, s azóta békében élünk egymással. Azt csak nem akarhatja Kegyed, hogy ismét háborúba keveredjem." (106.1.) Az Oszterhueberhez intézett levél szövege sérült. Sándor Pál a hiányokat a lehetőség szerint pótolta, s bőségesen jegyzetelte. A közölt levelekben előforduló neveket, fogalmakat vagy idegen szövegeket, sőt gyakran a régies magyar fordulatokat is magyarázta. A jegyzetek általában szükségesek, de néha túlírtak. Ilyen pl. a Szalay Imre kanonokról vagy Gönczy Pálról szóló jegyzet. (Az események szempontjából kevésbé fontos személyekről elég az olyan tájékoztatás, mint amit Kresznerics Ferencről kapunk.) Néha azonban elmarad a magyarázat, mint pl. az előszóban egyébként röviden ismertetett Zádor György esetében, vagy Kossuth László, Bezerédi István, Daróczy Zsigmond, Csajághy Károly említésénél. Fábián Gábornál érdemes lett volna elmondani, hogy Tocqueville A demokrácia Amerikában c. művét ő fordította magyarra. Ifj. Pázmándy Dénes nem az 1848. képviselőház alelnöke, hanem elnöke volt, Kovács Lajos pedig 1848-ban osztályfőnök, s nem államtitkár. Végezetül még két megjegyzés: a Zádor Györgyhöz 1833 februárjában írott levélben Deák ironizál, hogy ó hosszú ideje nem válaszoló barátját hitte az Amerikáról szóló levelek szerzőjének, amelyet a Társalkodó közölt. A kortársak ugyanis tudták, hogy azokat Nagy Károly matematikus írta. Ami pedig a