Századok – 1993

Történeti irodalom - Kratkaja Isztorija Vengrii sz drevnejsih vremen do nasih dnej (Ism.: Niederhauser Emil) II/346

348 TÖRTÉNETI IRODALOM 348 miniszterként hamarosan engedni kényszerült. Az Erzsébet királyné és Andrássy esetleges viszonyáról szóló feltételezés (Rudolf is Andrássy fia volna) minden alapot nélkülöz, de Iszlamov is csak feltételesen említi. Az 1868-as nemzetiségi törvényt negatívan értékeli, de elismeri, hogy a maga korában ez volt az egyetlen, bár azt sem titkolja, hogy Ausztria ebben is, mint mindenben, liberálisabb volt. S ezzel kapcsolatban tér ki a magyarosítás kérdésére: voltak erre erós törekvések, de azok inkább csak az ellenkezőjét érték el, a többi nemzet öntudatának megerősítését. Ugyanakkor folyt természetes asszimiláció. A gazdasági fejlődésről szóló alfejezet kimutatja, hogy az erőteljes növekedés három rugója a hitelszervezet, a vasútépítés és a mezőgazdaság. Az érem másk oldala persze a társadalom elmaradottsága, félfeudális jellege. Iszlamov részletesen tárgyalja Andrássy külpolitikáját is a nagy keleti válság idején. A munkásosztály helyzetét és a munkásmozgalmat bemutató alfejezet kiemeli, hogy a szociáldemokrata párnak nem volt nemzeti programja. Külön alfejezetet kapott a milleneumi kiállítás. Iszlamov ezzel kapcsolatban felsorolja a mindmáig legreprezentatívabb pesti útvonal, az eredetileg Sugár-útnak nevezett út névváltozásait, Andrássy út, majd Sztálin-út, majd Népköztársaság útja. Nem említi, hogy 1956-ban rövid ideig Magyar Ifjúság útja is volt a neve, ma ismét Andrássy-út. A kulturális alfejezet sajnos ismét rövidre sikerült, így nem tud képet adni a korszak nagy teljesítményeiről. A dualizmus válsága c. fejezet az 1900-1914 közti időszak eseményeit mutatja be, az évtizedek óta uralkodó liberális párt választási bukását, a megalkuvó ellenzéki pártok kormányzását, majd a régi uralkodó párt visszatérését Nemzeti Munkapártként. Vezetőjét, Tisza Istvánt a szerző konzervatívnak, de kiváló államférfinak tartja. Az 1905-ös forradalom hatását talán eltúlozza a szerző, hiszen a válság már 1904-ben kibontakozott. A hivatalnok-kormány idején megkötött paktumot Kristóffy József belügyminiszter és Garami Ernő szociáldemokrata vezető közt az általános választójog bevezetéséről Iszlamov kétes és veszélyes lépésnek tartja, holott elősegítette volna a progresszió kibontakozását. Az 1908-as annexiós válságot részletesen tárgyalja, de nem említi meg az 1908-as ifjútörök forradalmat, amely pedig erősen hozzájárult az annexió kimondásához. Károlyi Mihály, mint a 48-as és függetlenségi párt vezetője itt nagyon pozitív értékelést kap. Iszlamov utolsó fejezete az első világháborút tárgyalja 1917-ig, jól mutatja be a háború gazdasági és társadalmi hatásait. Elmondja, hogy 1914 júliusának elején Tisza István Oroszországtól való félelmében ellenezte a háborút, de végül mégis beleegyezett. Azt is elmondja, milyen soviniszta hullám uralkodott az első hetekben, a tömegek manipulációjának tipikus példája. Még a nemzetiségi pártok is hűségnyilatkozatokat tettek de ezt el is várták tőlük. Őszinteségük kétségbevonható, tehetjük hozzá. Ferenc József halála alkalmából rövid, méltányos értékelést kapunk róla. De megint tollhiba, hogy utódja császárként volt IV. Károly és magyar királyként I. Károly - - a dolog éppen fordítva volt. Váratlan módon ezen a fejezeten belül van ismét egy kulturális alfejezet, amely a századelő nagy eredményeit mutatja be, de ismét jellegzetes szovjet görccsel mint a realizmus térhódítását. Talán igaza van Iszlamovnak, hogy az ideológiában 1867 után vákuum volt, de létezett szocialista alternatíva. Itt többet kellett volna írni a polgári radikálisokról, bár egyes képviselőikről elég szó esik. Tollhiba, hogy Bartóknak operái lettek volna (csak egy van) és hogy a Király-színház királyi, ahogy az orosz szöveg mondja, pedig csak onnan kapta a nevét, hogy eredetileg a Király-utcában nyílt meg. Az októberi forradalom hatásáról szóló rövid fejezettel indul a Puskás által írt rész. A korszak válságos helyzetét mutatja be, de kérdéses, vajon a katonai összeomlás pillanatában a köztársaság kikiáltása és a földreform volt a legfontosabb kérdés, vagy az ország sorsa egyáltalában? Egy oldalon belül azt írja Puskás, hogy az Antant meg akarta tartani a Monarchiát, illetve nem akarta itt jelezni kellett volna, hogy a kétféle álláspont időben különbözik. Az 1918-as októberi forradalomról és a Tanácsköztársaságról szóló fejezetek az egymásra torlódó eseményeket mutatják be. Károlyiról annyit tudunk meg, hogy az eddigi rend fenntartását akarta - ez árnyaltabb megfogalmazást igényelt volna. A Tanácsköztársaság eredményeit pontosan sorolja fel a szerző, de a belső problémákról nem esik szó, sem a katonai nehézségekről. Puskás szerint az Antant intervenciója és a belső ellenforradalom okozta a bukást, a lemondás pillanatában a csapatok még harcoltak. A Horthy-korszakról szóló fejezet a fehérterrort mutatja be, a burzsoá-földesúri rendszer konszolidálódását. Horthy dinasztiaalapítási kísérleteit korai az 1920-as évek elejére helyezni, Puskás maga is kifejti, milyen okonál fogva nem számíthatott Horthy arra, hogy királlyá válasszák. A trianoni békekötésről esik szó, még arról is, hogy 3 millió magyar került a szomszéd országok uralma alá, de az óriás területveszteség előidézte sokkról nem olvashatunk, csak később esik szó a revizionizmusról és sovinizmusról. Az 1921-es nemzetvédelmi törvényt a fehérterror törvényesítésének nevezi Puskás, holott ekkorra a terrort már nagyjából felszámolták, valóban konszolidálódott a rendszer. Bethlen Istvánt, aki tíz évig volt miniszterelnök, a szerző fontos államférfiúnak nevezi. Úgy tudja, hogy gazdának nevezték, és parlamenti híveit mamelukoknak, mint Tisza István idején - valójában Tisza atyjának, Tisza Kálmánnak 15 évi miniszter-