Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
A HITLER-JELENSÉG ÉS A HARMADIK BIRODALOM 323 lósult, a Harmadik Birodalom történetét Hitler elképzeléseinek és céljainak tudatos és tervszerű realizálásaként interpretálja. Véleménye szerint azt, hogy Hitler ideológiájának figyelembevétele kulcsfontosságú cselekedeteinek megértéséhez, leginkább talán radikális antiszemitizmusának gyakorlatba való átültetése példázza a világháború során. Az irányzat többi jellegzetes képviselője — Karl D. Bracher, Andreas Hillgruber, Maus Hildebrand — szintén egyetért abban, hogy Hitler egyeduralma a Harmadik Birodalmat egy monokratikus, egyközpontú állammá tette. Ez nem azt jelenti, hogy Hitler tetszése szerint cselekedhetett, hanem azt, hogy hatalmát nem korlátozta semmiféle kollektív döntéshozatali mechanizmus.52 Hitler az utolsó pillanatig „vezér" maradt, s még uralmának késői időszakában sem a belső ellentmondásoknak, hanem a katonai vereségeknek eredménye volt a Führer szerepének csökkenése.53 A kompetenciaviták és konfliktusok puszta létezését persze az intencionalisták sem tagadják. Sőt, egyik legnevesebb exponensük, az említett Karl. D. Bracher igen korán, már az 50-es években leírta a náci uralmi rendszerben található kettősséget, a polikratikus és a monokratikus struktúrák egyidejű jelenlétét. Egyszersmind hangsúlyozta azonban, hogy ez nem jelentette Hitler központi szerepének megkérdőjelezését, ellenkezőleg, hiszen a „diktátor kulcspozíciója éppen a hatalmi csoportok és személyi kötődések áttekinthetetlen egymásmellettiségén és egymáselleniségén alapult. Ezen az összeolvadáson nyugodott az ellenőrző és kényszerítő intézmények (Instanzen) növekvő hatékonysága is a totális rendőrállamban".54 A hatalmi funkciók antagonizmusát egyedül a Führer mindenható kulcspozíciója volt képes feloldani. Éppen egy ilyen helyzet létrehozása volt a gleichschaltolás végső szándéka. „Irányított káosz"-ról, mégpedig a Führer által irányított zűrzavarról lehetett szó csupán, ahol a polikrácia megannyi tünete a Hitler-abszolutizmus előfeltétele volt - állítja. Hildebrand és Hillgruber diagnózisa is egybecseng ezzel. Az előbbi megfogalmazása szerint a „náci rezsimben létező kompetenciakáosz nem mond ellent Hitler akaratának, s politikája — 'végcéljai' által meghatározott — , lényegében konzekvens voltának,"55 sőt, az államszervezet „felaprózódása" döntően Hitler tudatos törekvésének, egy machiavellista „divide et impera" politika következményének tekinthető, tehát másodlagos jelenség a lényegében monokratikus rezsimben.56 Hillgruber úgy véli, hogy a belpolitikai „zűrzavar"-ból téves volna általános következtetést levonni, hiszen „Hitler elsődlegesen külpolitikai programjának, s (...) fajideológiai, univerzálantiszemita dogmájának megvalósítására koncentrált. Minden más — s ez azt jelenti, hogy a belpolitika egyéb területei is — közömbösek voltak számára..."57 így érvényesülhettek e szférákban a kompetenciaharcok következményei. A klasszikus liberális historiográfia szempontjainak megfelelően az iskola képviselői úgy gondolják, hogy a történészeknek a rezsim bűneire kell kiemelt figyelmet fordítaniuk. Ehhez képest mellékesek a döntéshozatali folyamat anarchikus-polikratikus jellemzői, hiszen ezek a náci terrort semmiképpen sem enyhítették. Sőt egy ponton túl egyenesen félrevezető hangsúlyozásuk, mert elterelik a figyelmet a rendszer lényegéről.5 8 Ezzel kapcsolatban igen élesen vetik fel a strukturalistákkal szemben a náci bűnök „elkenésének" (Verharmlosung) vádját. Hitlert már kortársai is alábecsülték hatalomrajutása előtt, az utókornak nem szabad újra elkövetnie ezt a hibát - érvel Bracher. A revizionisták a polikrácia, az anonim társadalmi mechaniz-
